Epilógus

Drágáim!

Elérkeztünk a lezáráshoz. Hálás vagyok mindenért, mert nélkületek nem lett volna ekkora sikere ennek a blognak, -ha van neki egyáltalán-. Köszönök mindent. Igazából annyi mindent mondanék, de nem szeretnék senkit sem untatni feleslegesen. Ez a 3. befejezett blogom, és még most is nehéz abbahagyni egy történetet, főleg ezt, hiszen egyszerűen imádtam írni és minél jobban összekuszálni a szálakat, ezáltal imádtam olvasni a reakcióitokat. Köszönet minden rendszeres olvasónak, a több mint 12 ezres nézettségnek, mindenért.. És köszönet azért, hogy éreztetitek nem vagyok pocsék író, sokat jelent nekem, mert szeretek írni.. Az életem részévé vált mostanra már.

Ha esetleg olvasnátok a további irományaimat: 

Till The End - Zayn Malik Fanfiction

Light In The Dark - 5SOS Fanfiction

Nothing stays The Same - Louis Tomlinson Fanfiction

Az élet szép, csak tudni kell élni. ~ One Direction /Befejezett/

Your Life Is In Your Hands - One Direction /Befejezett/

Hálás vagyok mindenért, Ti vagytok a legjobbak. Jó pihenést.

Ölelés. xx

Behunytam szemem.. Az emlékek ez alkalommal is újra lejátszódtak előttem.

- Srácok, ő itt Lexi, a legjobb barátom. Lex, ők itt Liam, Louis, Niall és Harry.

- Hali.- csak mosolygott a szőke hajú lány. Kedvesnek tűnt, kedvesnek és aranyosnak. Talán az apró termete miatt, talán az arca és a kisugárzása miatt gondoltam így.. Közel léptem hozzá és üdvözlésképp megöleltem, ezzel kissé meglepve őt, de viszonozta ölelésemet. Amíg befelé lépkedtünk mindenki megállás nélkül tárgyalta ki a közelgő eseményeket, engem azonban jobban lekötött Lexi, aki szótlanul sétált, szorosan Zayn mellett. Más esetben bekapcsolódtam volna a srácok beszélgetésébe, de ezúttal inkább őt választottam.

- Szóval te és Zayn..

- Barátok vagyunk. Együtt nőttünk fel.

- Egyszer minden ilyen barátságnak szerelem a vége.- felvonta szemöldökét.

- Ennek nem, és különben sem az összesnek.

- Honnan tudod?

- Nem akarom tönkretenni a barátságunkat.

- Nem is érzel iránta semmit?

- Mi ez a sok kérdés?- elnevette magát.- Nem érzek iránta többet barátnál. Várj, de... Ő a testvérem.- elmosolyodtam, ugyanis ilyesmi válaszra számítottam. Tudtam, milyen a kapcsolatuk, hiszen Zayn nagyon sokat mesélt róla, és, hogy együtt nőttek fel, de mégis szükségesnek éreztem feltenni neki a kérdést és tőle is hallani akartam a választ. Pontosan olyan, amilyennek leírta, csupán a bolondos énje helyett egy visszahúzódó kissé félénk lányt láttam benne, de mégis.. Valami azt súgta, ő más mint a többi.. 
Mindig ugyan az a forgatókönyv, mindig ugyan azzal az érzéssel. A szívembe ilyenkor fájdalom hasít, a levegő sokkal nehezebbnek tűnik, még egy év után is. Nélküle élni szinte lehetetlen, de mégis miatta muszáj erősnek lenni, hiszen Lex is ezt akarná.. Már akkor különlegesnek éreztem, és ez a mai napig nem változott, mert Ő igenis egy különleges lány volt. Sokat beszélgettünk mikor beteg volt.. Sokszor kérte, hogy ne sírjak majd, mikor Ő már nem lesz, inkább mosolyogjak a közös emlékek miatt.. Az együtt töltött percek miatt. Ezért is nem hagytam abba az éneklést, mert megígértette velem.. Történjen vele bármi, végigcsinálom, mosolyogva, mert milliók fognak majd mellettem állni, akik támogatnak majd, és akikre számíthatok. És igaza volt.. 
- Ha már nem leszek..- folytatta volna, de szavába vágtam.
- Ne butáskodj, még vagy hatvan évig itt leszel mellettem.- elnevette magát, amitől mosoly szökött arcomra.
- Szóval ott tartottam, hogy..- egy pillanatra abbahagyta az apró formák rajzolását mellkasomon.- Ne hagyd abba amit csinálsz.. Ne én legyek az oka, hogy feladd az álmaid.- szorosabban fontam köré karjaim, hiszen fájó volt ezeket hallani.. Ezekről beszélni. Ő már elkönyvelte magában azt, hogy ebből a csatából csakis vesztesen szállhat ki, én viszont nem. Talán naiv vagyok, de nem állok készen elengedni.- Annyian fognak majd melletted állni, nem leszel egyedül. Mosolyogj majd.. Milliók imádják a mosolyod.- felemelte fejét, állát mellkasomon támasztotta.- Köztük én is.- végigsimított arcomon. Olyan nyugodt volt, pedig nem egy hétköznapi, egyszerű témát hozott fel. Annyira más lett, már nem az a Lexi akit megismertem, de érzem, hogy a szíve mélyén még ott van az a vidám, bolondos lány, aki egykor volt. Lágy csókot nyomtam homlokára, közelebb bújt hozzám. Imádtam amikor ezt csinálta, olyan volt, mint egy szeretetre éhes kiscica, aki alig várja, hogy szeretgessék.- Megtennél nekem valamit?
- Akármit.
- Ha elmegyek..
- Lex..
- Fogd be.- mosolyogva nézett fel rám, nekem azonban elszorult a torkom.- Megmondod nekik.. Hogy szeretem őket?
- Tudják.- magamhoz szorítottam, behunytam szemem és hajába temettem arcom.
- És vigyázz Ashre.. Kérlek.
A következő szám előtt felnéztem az égre, majd megszólaltak a gitár lágy akkordjai és a 'Little Things'. Minden koncerten Ő jut róla eszembe, és az utolsó pár hónap, amikor legszívesebben összetörte volna az összes tükröt. Ő nem látta azt, amit én.. Hogy mennyire gyönyörű volt. Ennél a dalnál úgy érzem mellettem van.. Karomba karol, vállamra hajtja fejét és csak hallgatja, ahogy éneklem neki a kedvenc számát. A hiánya még ma is érezhető mindenben. Elköltöztem a közösen vett házunkból, vissza a régibe.. Az a miénk volt, de már nincs olyan, hogy mi, csak vagyok én, és van az Ő emléke. Furcsa, hiszen az ember csak akkor érzékeli valakinek a hiányát, mikor már elvesztette, pedig annyi ki nem mondott szó van még. Aznap este.. Mikor elment.. Azt mondta megváltoztattam az életét, de ez nem igaz.. Lexi változtatta meg az én életemet, attól a perctől fogva, mikor bele lépett. Segített kilábalni a rossz időszakomból és megmutatta hogy kell feltétel nélkül szeretni. Mert Ő ezt tette.. Feltétel nélkül szeretett, és megtanított engem is így szeretni. Büszke lenne rám, hiszen egyszer sem ittam, amióta elhagyott, egyszer sem mentem vissza a clubba.. Csakis miatta. Azt mondják az élet megy tovább, túllépsz a veszteségen és lassan visszarázódsz a hétköznapi életedbe, de ez nem igaz.. Igen, az élet halad tovább, de a veszteség a végéig végigkísér majd a kérdésekkel, hogy hol rontottad el, mit kellett volna másképp tenned.. Hogyan előzhetted volna meg. Ezekre már soha nem fogsz választ kapni, már nem lesz olyan, hogy mi lett volna ha.. Már megtörtént, együtt kell élned ezzel.. A tudattal, hogy az az ember, aki egykor az életedet jelentette, már nincs többé, és talán sosem fogod Őt újra látni.

35. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Döntöttem a bloggal kapcsolatban, és arra jutottam, hogy ez az utolsó rész. Illetve lesz még egy epilógus, de vége a kis történetnek ezáltal. Nem szeretném tovább húzni, nagyon sajnálom. Akármennyire is imádom írni, vannak akiknek már annyira nem tetszik, én pedig nem szeretném így folytatni.. Csak addig amíg Ti szívesen olvassátok.:)

Ölelés. xx

/ Zayn szemszöge /

Harry eddig bírta a terhet, a súlyt, ami Lex betegségével járt. Teljesen kifordult magából az újabb kórház miatt, és ismét az alkoholhoz nyúlt vigasz után. Csak idő kérdése volt, hiába is akarta tagadni, látszott rajta, hogy nehezen viseli, talán nehezebben, mint Lexi.. Persze előtte erős maradt, de mi mégis tudtuk mi van a háttérben, annak ellenére, hogy velünk sem volt hajlandó erről beszélni. Az ő helyében mindenki frusztrált lenne, főleg így, hogy senki sem tud konkrétat mondani, és az összes orvos csak találgat. Már-már azt hiszi az ember, csak kísérleteznek szegény lányon, és nem hogy segítenének neki, csak rontanak az állapotán és az egész helyzeten. Harry fél, hogy egy nap el fogja veszíteni, ahogy mindenki.. De ő más.. Lexi neki a mindene, és a végsőkig is képes lenne elmenni, csakhogy segítsen neki, és hogy megoldást találjon, de ezekben a próbálkozásokban benne van a csalódás is, amin már túl sokszor kellett nekik átesni. Senki sem érdemelné ezt.. Az élete napról napra hullott porrá és még csak nem is tehetett ellene semmit sem. Fáj erre gondolni, mert Lexi kiskorom óta az egyik legjobb barátom, és végignézni ahogy a szervezete leépül, mindennél rosszabb. Senki sem akarja elveszíteni, mégis az emberek képesek ilyenkor a legrosszabbakra gondolni, és nem a jókra.

- Nem akarom elveszíteni.

- Nem fogod.- vállára tettem kezem, de magam sem voltam biztos abban, hogy szavaim igazak-e.- Nem fogjuk..- ahogy ő sem, úgy se én, se a többiek, akik szeretik nem akarták elveszíteni.. De ezt az újabb kórházat a legtöbben úgy könyvelték el, mint ha a legrosszabb dolog lett volna, köztük én is, de magam sem tudom miért, csupán bennem volt az a rossz előérzet, amit minél előbb el akartam tüntetni a fejemből.

- Harry.. El kell mondanod mi történt.- Niall lépett hozzá közelebb. A fürtös hajú barátunk láthatólag küszködött a szavakkal, ahogy a levegővel egyaránt, mégis muszáj volt elmondania mi történt. Mikor megszólalt hangja halk volt, de továbbra is lehajtott fejjel ült előttünk.

- Natalie volt nála.. El szeretett volna menni fagyizni.. Felszaladt, hogy átöltözzön, de nem jött le.. A földön találtam meg..- hangja elcsuklott mondandója végén.- Be akarok menni hozzá.
- Az orvos azt m..
- Nem érdekel.. Mellette akarok lenni.
- Harry..
- Ott akarok lenni amikor felébred.- hangja ezúttal határozott volt.
- Nem gondolod, hogy előtte le kéne nyugodnod?
- Majd összeszedem magam út közbe.- azzal már fel is kelt és kisietett a házból.

/ Lexi szemszöge /

Kissé felemeltem fejemet, hogy körbenézhessek a helységben, de azonnal, nagy lendülettel már vágtam is vissza a párnába. Becsuktam szemem, és azt kívántam bárcsak ne történt volna ez megint. Nem voltam szomorú, ahogy nem is féltem, az egyetlen érzés, ami bennem kavargott az a düh volt. Dühös voltam magamra, mert megint ez történt és megint itt kötöttem ki. Abban a pillanatban ki akartam rohanni a kórházból és elutazni valami távoli helyre, ahol egyedül lehetek és ahol nem okozok folytonos csalódást és fájdalmat másoknak. Már nem féltem semmitől sem, ami történhet velem, ugyanis felkészültem minden lehetséges dologra, ellenben a körülöttem levőkkel..  
- Eszedbe se jusson.- összerezzentem, ugyanis nem vettem észre, hogy bent volt. Összevontam szemöldökömet, ezzel is jelezve, nem értem mire céloz.- Nem fogsz elmenni.- ajkamat rágcsáltam, közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam. Miatta.. Amiatt, amit arcáról és szemeiből ki tudok olvasni.. Szenved, és ez csakis az én hibám. Mikor újra észbe kaptam már mellettem ült, tekintete aggódó volt, és óvatosan simított végig arcomon, mintha azzal is fájdalmat okozhatna.. Alig egy hete én ültem a kórházi ágya mellett, most pedig fordítva történik minden. A helyzet csupán annyiban más, hogy ő gyógyultan távozott innen, én nem úgy fogok.
- Harry..? Félek..- az egyetlen dolog amitől féltem, hogy nélküle kell lennem.
- Nem kell félned.- magához húzott, hangja halk volt, de nyugodt. Azonban másképp viselkedett, mint ezelőtt. Nem csak bennem, benne is megváltozott valami, talán érezte azt, amit én.. Hogy nem sok jó történhet velem most már. Talán eddig bírt erős maradni.. Tudom, hogy nehezen viselte az elmúlt időszakot, ugyanis nem vagyok hülye, és éreztem hiányát éjjelenként. Volt, hogy egyedül ébredtem az éj közepén, és ő sehol sem volt.. Nem véletlen.- Vigyázok rád.. Nem engedem, hogy bajod essen.- hiába, sajnos nem tehetett semmit sem, hiszen ő sem tudta mi ellen kéne megvédenie, mégis kicsit megnyugodtam, de nem magam miatt voltam zaklatott, hanem miatta. Hogy mi lenne vele, ha történne velem valami szörnyűség.. Néhány perccel később, a fürtös hajú fiú eltűnt egy fehér köpenyes alakkal. Csak az ablakon keresztül nézhettem beszélgetésüket, mégis rosszat sejtettem. Harrynek kellett néhány pillanat, míg összeszedte magát mielőtt belépett volna.. Arcán minden tisztán tükröződött vissza, kérdeznem sem kellett, a választ leolvashattam róla.
- Mennyi?- csupán ennyit tudtam kipréselni számon, ő azonban válasz helyett megrázta fejét és hátat fordított nekem.- Harry.. El tudom viselni.
- Én nem.- hirtelen fordult felém, szemeit könnyek lepték el.- Nem tudok nélküled élni és nem is akarok Alexis!
- De igen. Igenis tudsz.
- Lexi, a legrosszabb pillanatot választottad most erre..
- Higgy nekem.. Csak most az egyszer.
- Inkább hazaviszlek. 
- Nem hiszek nekik.- feljebb tornáztam magam az ágyon, karjaimat összefontam mellkasom előtt. Nem értette miről beszélek, szerintem egy pillanatra azt hitte még meg is őrültem.- Hogy..- nem tudtam megfogalmazni rendesen mondandómat.- Hogy képesek megmondani mi..
- Ne mond ki.- szemeimet forgattam.
- Ha az okát sem tudták.- pakolászni kezdtem, majd kimásztam az ágyból.
- Mit csinálsz?- szinte azonnal mellettem termett.
- Haza megyek.- félve néztem fel rá, de vége az lett, hogy szemeimet könnyek homályosították. Habozás nélkül fontam köré karjaim, arcomat nyakába fúrtam és próbáltam összeszedni magam. Ez a "minden rendben" dolog egészen addig működik, míg nem találkozok zöld tekintetével. Szívfájdító látvány, pedig elnézném életem végiéig ragyogó tekintetét, most azonban csak a könnyeket váltják ki belőlem. Még mindig túl óvatosan bánt velem, így mikor hazaértünk még azt sem engedte meg, hogy saját lábaimon menjek fel a szobába. A házban csend volt, ami majdhogynem idegesített, még sem tudtam ezzel foglalkozni. Karjai közt feküdtem, fejem mellkasán pihent, Harry úgy szorított magához, mint még ezelőtt soha. Eltitkolta előlem azt a dolgot, testbeszéde, és viselkedése azonban mindent elárult. A levegő egyre nehezebbé vált, mellkasom feszült minden egyes vételkor. Behunytam szemem, majd próbáltam természetes lenni mikor megszólaltam.- Mondanom kell valamit.
- Nem, nem kell.
- Hallgass meg, oké? Nem kérem többször.
- Lexi..
- Csak..- hangom elcsuklott, arcomon egy könnycsepp gördült végig, de nem engedtem érzéseimnek, be akartam fejezni mondandómat.- Szeretnék megköszönni mindent.
- Miért érzem úgy, hogy most búcsúzkodsz?
- Mert talán így is van.- elhallgattam egy pillanatra.- Megváltoztattad az életemet.
- Nem Lex.. 
- Ne szólj közbe.- felnéztem rá, arcomon mosoly jelent meg, ellenben az övével. Szemeit könnyek lepték el..- Kitartottál mellettem..- újabb sós csepp hagyta el szememet.- Te vagy a mindenem, és ez nem fog változni soha sem..- mély levegőt vettem, majd mikor újra megszólaltam már zöld íriszeinek szenteltem tekintetemet.- Nagyon szeretlek Harry.
- Nem hagyhatsz itt..- arcát kezemre tette. Megtört.
- Nem foglak.. Mindig vigyázni fogok rád, ahogy te tetted velem.
- Alexis..- torkom elszorult, képtelen voltam megszólalni, fájt minden.. Fájt a tudat, hogy elveszítem, hogy magára hagyom, és fájt, amit át kell élnie miattam. Csakis szenvedést és fájdalmat vagyok képes magam mögött hagyni, és aki a legjobban megsérült mindez idő alatt, az ő. Hiába segíthettem neki, ez sokkal rosszabb.. Szorosan fonta körém karjait, majd egy puszit nyomott hajamba. Hozzá bújtam és mélyen szívtam be illatát, csak hogy még egyszer érezhessem..- Mindig szeretni foglak.- hangja inkább csak hüppögés volt, számomra viszont az utolsó amit hallani akartam. Behunytam szemem és ezúttal engedtem a sötétségnek, had ragadjon magától, had vigyen messzire attól a fiútól, akit mindennél jobban szerettem a világon. Megszűnt az összes fájdalom, amit éreztem, mégis minden olyan üres volt..

34. fejezet

Drágáim!

Jelentem, sikeresen leérettségiztem infóból, így végre nálam is szünet van. 
Eredetileg 40 részesre terveztem a blogot, de majd meglátjuk mi lesz belőle, addig is remélem kitartotok velem a végsőkig.:)

Legyetek jók!

Ölelés. xx

Szörnyülködve néztem a tükörben rám meredő lányt, aki egykor nem így nézett ki. Szinte csontváznak mondanám magamat, barna bőröm sápadttá vált és szemeimből a csillogás fénye kihunyt már hónapok óta. Nem tudom miért hittem, hogy minden jobbra fog fordulni, csak mert ott hagytuk azt a házat. Igaz, a kapcsolatunk jobb, szorosabb lett, de én csak rosszabbul néztem ki. Hiába akartam tagadni, megjátszani, hogy minden rendben, a kinézetem nem erről árulkodott. A magabiztosságomnak lőttek, amint a tükörben viszont láttam ezt a barna hajú lányt, az önbizalmam mindig eggyel csökkent, ezáltal a kedvem is. Gyakran teszem ezt.. Állok a tükör előtt és próbálom elfogadni a látványt. Az életem szépen lassan kicsúszott kezeim közül. 

- Még mindig gyönyörű vagy.- mögém lépve kezeit derekam köré fonta, állát vállamon támasztotta, majd egy apró puszit nyomott arcomra. Harry mindig kedveskedett, amivel csak tudott. Ha rosszul éreztem magam, ő jött és szó nélkül ölelt át.. Ha a fájdalom túlságosan is eluralkodott testemen, ő ott volt és próbált nekem segíteni, bár a fizikait nem is, de a lelki fájdalmat igenis képes volt megszüntetni minden egyes alkalomkor. Csodálom a kitartását, hiszen más az ő helyében valószínűleg már rég elhagyott volna, Harry mégis itt van mellettem a történtek ellenére is. Behunytam szemem, fejemet övének döntöttem és mélyen szívtam be illatát.
- Eladom a stúdiót.- szinte suttogva ejtettem ki a szavakat számon. Fájt a tudat, hogy hamarosan minden oda lesz, amit az évek alatt felépítettem, de nem bírnám tovább csinálni, bármennyire is szeretném, a testem képtelen lenne elviselni a terhelést. Bárcsak ne kéne ezt tennem, mégis úgy érzem nincs más választásom.
- Lex..
- Nem bírnám.
- Csak várj még pár napig.. Gondold át még egyszer.- felé fordultam, szemei csillogtak, de ezúttal sem a boldogságtól. Utáltam így látni, főleg mert miattam ilyen, és ez szörnyű érzés. Miattam szenved, és a tudat.. Mindennél rosszabb.
- Nem kéne itt lenned.- kezemet arcára tettem, nem tudta miről beszélek, ez tisztán látszott rajta.- Mellettem..
- Ezt már megbeszéltük.
- Nem bírlak így látni Harry.. Miattam vagy ilyen.. El kéne hagynod és boldogan élni valaki más mellett.. Jobbat érdemelsz.
- Nem akarok más mellett lenni, és tudod miért?- nem válaszoltam, csupán nagy szemekkel néztem fel rá. Közel hajolt hozzám, majd fülembe suttogta szavait.- Mert téged szeretlek és melletted vagyok boldog.
- Harry..- hangom halk volt. Behunytam szemeimet, szavaitól hideg futott végig egész testemben.
- Ne vitatkozz.- mikor újra arcát néztem, széles mosoly jelent meg rajta. Lágy puszit nyomtam szájára, majd köré fontam karjaim és arcomat nyakába fúrtam.- Van valaki lent, aki látni szeretne.- összevontam szemöldökömet mikor rá néztem, de csak mutatta, hogy menjek miután egy puszit nyomott hajamba. Lassan sétáltam le a lépcsőn, ugyanis volt, hogy félúton beleszédültem és majdnem lezúgtam. Az kellett volna még.. Azért is kórházba menni, még több gyógyszert és orvost látni.. Eléggé meglepődtem mikor a nappaliban megpillantottam azt a személyt, akire nem számítottam. Sőt.. Azt hittem többet nem látom majd, de úgy látszik tévedtem. Rám emelte barna tekintetét, majd felkelt mikor közelebb léptem hozzá. Nem tudtam mit kéne mondanom neki, de nem is agyaltam ezen sokáig, ugyanis szó nélkül ölelt magához. Könnyek folytak végig arcomon, hiszen azt hittem elveszítettem és sosem látom majd. Mikor elváltunk egymástól mind a ketten kissé elnevettük magunkat.
- Sajnálom.
- Én is..
- Ne, Lex.. Neked nincs mit. Nem tettél semmit sem.- idegességében a földet pásztázta szemeivel és ujját tördelte.- Igazad volt.- csendben hallgattam, nem szóltam közbe.- Adammel kapcsolatban..
- Sajnálom Nat.
- Ezt nem akartam, emlékszel?- felnevetett, de szemeit könnyek lepték el.- Azt mondtam az elején, nem akarom elveszíteni, mert mindig is az egyik legjobb barátom volt..
- Nem érdemel meg téged.. Nem érdemes az ilyenekkel foglalkozni.
- Harry nem fog elhagyni téged.- kérdőn néztem rá, ugyanis nem értettem mi ez a gyors témaváltás.- Túlságosan is szeret..
- Én.. Öhm..
- Ahogy rád néz..- elmosolyodott.- Bárcsak engem is így szeretne valaki.- nem jutottam szóhoz. Főleg azért is nem, mert néhány perccel ezelőtt még az ő kapcsolatának kisiklása volt a téma, most pedig a fürtös hajú fiú.. Hiába próbáltam, nem tudtam mit mondani, túl sok minden történt kettőnk között Natalie-val. Tudom, hogy szüksége lenne rám most, hogy vége a kapcsolatának, de félek, hogy ha megint olyan közel engedem magamhoz, ismét én fogok megsérülni a végén.- Tudom mind gondolkodsz és megértelek.
- Nem, én..
- Lexi. Ismerlek.- elmosolyodott.
- Ne haragudj.. Igyekszem, de..
- Jobban vagy?- akárcsak régen, most is úgy váltott témát, mint ha ez olyan természetes lenne. A gyors váltáshoz mindig is nagyon értett, ahogy ahhoz is, hogy vidítsa fel a másikat. Ott ülve úgy érzetem valami megváltozott.. Egy fal épült kettőnk közé, amiről nem tudom meddig marad állva. Szerette volna lerombolni, tisztán látszott arcán, de ehhez ketten kellenek. Arcán mosolya csak szélesebb lett, hogy nem válaszoltam. Mivel ismert, tudta, hogy ilyenkor az agyam ezerrel jár.- Tetszik a hajad.. Sokkal jobb.
- És mit szólsz az egész kinézetemhez? Csontváz barna parókával.
- Ne légy hülye.- kissé vállon lökött és fejét csóválta.- Majd a tánc segít.
- Azt.. Kétlem.
- Tessék?!- felháborodva nézett rám, elnevettem magam, hiszen mindig ezt csinálta amikor nem tetszett neki valami.- Nem teheted, te táncosnak születtél.
- De n..
- Nem! A-a.. Ne mondj semmit.- felvontam szemöldökömet, a vége azonban mind a kettőnk részéről nevetés lett. A barátnőmnek mennie kellett néhány perc múlva, amit bántam, hiszen tényleg örültem, hogy újra láthatom és beszélhetek vele. Hosszasan öleltük meg egymást az ajtóban, ami csak egy valamit jelentett. A falak az én oldalamról is leomlottak.
- Hiányoztál.- ajkai megremegtek, majd eltűrt egy tincset füle mögé és kilépett az ajtón. Natalie jobban hiányzott, mint azt gondoltam volna. Lehet több barátom is, de senki sem olyan, mint a legjobb barátnőm. A fürtös hajú fiú széles mosollyal az arcán lépett hozzám közelebb, majd gyengéden vont magához.
- Mihez lenne kedved?- egy puszit nyomott hajamba. Hümmögtem, majd felnéztem rá, államat mellkasán támasztottam.
- Elmegyünk fagyizni?
- Persze.- elnevette magát. Szeretem a mosolyát.. Nem, dehogyis, ez nem igaz.. Egyszerűen imádom, a nevetésével együtt. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, hogy felöltözzek, és ne pizsibe menjek ki az utcára, csakhogy nem minden terv szerint alakult.

Sziasztok Drágáim!

Nagy valószínűséggel késni fogok az új résszel, nem fogom tudni feltenni 17-én, mert vagy hétfőn vagy kedden érettségizek infóból, ezért a teljes hetem ráment a tanulásra, és nem tudtam mással foglalkozni. Abban a kis szabadidőmben sikerült befejeznem, de még át kell vinnem gépre, mert a telómban van. A héten valamikor felteszem, ígérem. Viszont nagyot esett a nézettségem, ezért lassan tényleg be fogom fejezni ezt a blogot.:( Ne haragudjatok a rossz írásért, nehéz időszakon vagyok túl, a sulit is és az életemet is beleértve. Nem mentség, de na.. A tény, az tény.:) Pár rész és itt a befejezés, nincs értelme így tovább húznom és nem is tudnék gyakran írni, megyek dolgozni nyáron, hogy valóra váltsam az egyik legnagyobb álmom. Viszont mint tudjátok nem tűnök el, aki esetleg szereti az írásaimat olvashatja a többi blogomat. Legközelebb az új résszel jövök.

Jó szünetet mindenkinek, élvezzétek ki és pihenjetek!

Ölelés. xx

33. fejezet

Ahogy a dobozok lassan kezdtek megtelni, a szobám és a ház úgy kezdett üressé, majdhogynem élettelenné válni. Nem csak a dolgaimat, az emlékeimet is bepakoltam ezáltal. Szerettem volna minél előbb elhagyni azt a házat, még ha az otthonom is volt egészen idáig. A legtöbb emlék, ami itt történt rossz, és olyan amit legszívesebben egy gombnyomással kitörölnék a filmből, ami az életem során íródik.
- Azt hittem a barátom vagy.
- Az vagyok.- szemeimet ellepték a könnyek.
- Nem Lexi, nem vagy az.
- Harry kérlek..
- A barátok nem vágják át a másikat. A barátok melletted vannak mindig, elfogadnak úgy ahogy vagy. Nem játszadoznak veled. Szeretnéd ha folytassam?
- Én csak jót akartam neked..

- Jól is éreztem magam, de milyen áron? Úristen Lexi.. Miért mindig csak magadra tudsz gondolni?

- Miattad tettem. A srácokért. A családodért. A rajongóidért. Miért nem veszed észre hogy csak jót akarunk neked?

- Nincs szükségem a segítségetekre!

- De igen van.. Nézz már magadra Harry. Mi lett belőled?

- Neked ahhoz semmi közöd. Te csak Zayn barátja vagy.

- Tévedsz..- suttogtam.

- Én tévedek? Ne csináld már. Minek hazudtál? Azt hittem bízhatok benned.

- Bízhatsz is..

- Most te tévedsz Alexis.

- Ne csináld ezt..

- Én ne csináljam? Hányszor mondtam, hogy hagyjatok békén? Hogy nincs szükségem a segítségetekre.- nem volt hova hátrálnom. Kezdett megint megijeszteni.

- Csak jót akartunk.- alig volt hangom.

- Én nem kérek belőle.. Fogd fel.

- Nem akarom felfogni.. És tudod miért nem? Mert ez nem te vagy. Fogalmam sincs mit történt de ki fogom deríteni és nem érdekel a véleményed.- letöröltem a könnyeimet.- Mert miattad teszem.- elindultam fel a lépcsőn, de elkapta a kezemet.

- Ne avatkozz ebbe bele.. Nem a te dolgod.- megszorította a csuklómat.

- Csak figyelj.

- Utoljára szólok.

- Harry.. Engedj el.. Ez fáj..

- Ígérd meg, hogy nem avatkozol bele.

- Nem tehetem.- a szorítás erősödött.- Kérlek..- a szemeim újra megteltek könnyekkel.

- Ígérd meg Alexis!

- Nagyon szépen kérlek engedd el a kezemet.- könnyes szemmel néztem rá.

- Amint megígéred elengedlek.

- Nem lehet. Miattad teszem..

- Nem szorulok a te segítségedre. Senki vagy számomra.- ajkaim szétnyíltak de egy hang sem jött ki a torkomon. Könnyek folytak végig az arcomon és minden elhomályosult.

Minden megváltozott.. Az otthonom ezentúl ott van, ahol Harry. Nem tudok nélküle élni és az igazság az, hogy nem is akarok. Ő teszi teljessé a kis világomat.. Ő tesz boldoggá. A földön ülve töltöttem meg képekkel és érmekkel egy újabb dobozt. Nem szándékoztam ezek közül kitenni egyiket sem, de nem hagyhatom ott, muszáj elvinnem őket.. Túl sok emlék került elő a múltból, a táncos éveimmel kapcsolatban a holmik által, de mielőtt elsírtam volna magam örömömben és bánatomban egyben, inkább végighúztam a kartonon egy ragasztócsíkot. Nem szándékoztam mindent magammal vinni, mert ez a ház megmarad, sőt a szüleim és Ash ideköltöznek. Az új ház szinte beköltözésre készen áll néhány utcával arrébb. Egyik nap Harry kijöhetett egy kicsit levegőzni és elvitt megmutatni néhányat, így közösen választottunk. Csupán ki kell festeni, berendezkedni és már is költözhetünk. Úgy döntöttünk a festést bevállaljuk.. A szekrényemhez léptem amikor hátam mögött valaki torkát köszörülte halkan. Arcán édes mosoly volt mikor megfordultam, a sérülései már nem voltak olyan észrevehetőek, de ott voltak. Nagy léptekkel és széles mosollyal szeltem át a kettőnk közti távolságot, míg ki nem kötöttem karjai közt. Mélyen szívtam be illatát, szorosan ölelt magához amitől szívem hevesebb dobogásba kezdett, úgy volt, hogy csak két nap múlva engedik haza, de ezek szerint tévedtem. Felnéztem rá, eltűrt egy kósza tincset fülem mögé majd lágy csókot lehelt ajkamra. Hiányzott Harry, nagyon is.. Naponta voltam bent nála a kórházban néhány órákra, de az nem ugyan az.. Csak arra vágytam, hogy mikor este lefekszem, az ő arca legyen az utolsó, amit látok, és mikor reggel felébredek az övé legyen az első is.

- Jól vagy?- államat mellkasán támasztottam meg, majd egy apró puszit nyomtam arcára. Válasz helyett csak hümmögött és egy puszit nyomott számra. Pár pillanat múlva hirtelen felkapott és megpördült velem néhányszor, amitől elnevettem magam. Szemei boldogságtól csillogtak, mikor lábaim újra a talajt érintették már nyakát karoltam át. A mosolyt le sem lehetett törölni arcomról, hihetetlen érzések kavarogtak bennem.

- Szeretem mikor nevetsz és boldog vagy.

- Miattad.- végigsimítottam arcán. Teljesen más lett a napok alatt. Szemei már a boldogságtól csillogtak és vonásai is mások lettek mióta kijött a kórházból. Napok alatt szép lassan lett ilyen.. Önmaga. Emlékszem mikor először voltam bent nála, szemei tompán fénylettek, a boldogságnak nyomait sem lehetett felfedezni bennük, ellenben most. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy tényleg megváltozott.. És először voltam úgy vele, hogy talán tényleg vége a szenvedésnek.

- Mehetünk?

- Hova?- kérdőn néztem fel rá.

- Szeretnék minél előbb beköltözni.- mosolyogva ingattam fejemet, végül kéz a kézben sétáltunk el az új házig. Belépve festékes vödrök vártak ránk, Harry már mindent előkészített, ezzel teljesen meglepett, arról nem is beszélve, hogy néhány pillanat múlva a srácok lépkedtek le a lépcsőn széles mosollyal az arcukon. Mint kiderült a négy dilis is segíteni fog nekünk, ők lent színesítették a falakat, a fürtös hajú fiúval pedig felmentünk és a hálószobának adtunk otthoniasabb kinézetet. A szürke falakat, barack színűre festettük. Szinte az utolsó ecsetvonások voltak vissza, amikor Harry mögém lépett, kezeit derekamra tette, szemei ragyogtak mikor megfordultam, elvesztem bennük. Hirtelen arcomat összekente a ragacsos festékkel, amitől nevetés tört ki belőlünk, majd válaszul ecsetemet kissé végighúztam tökéletes arcán, ezzel viszonozva tettét.

- Harry ne!- nevetve hátráltam, miközben ő csak vigyorogva közelített felém egy újabb adaggal, nekem azonban elég volt egyszer is, hogy összekent. Önelégült arccal állt előttem, semmit sem tehettem az újabb támadása ellen, de ezúttal a ruhám bánta az egészet. Egy puszit nyomott a számra, de csak, hogy érezze szeretetemet, egy barack csíkot kapott arcára, pontosan olyat, mint az amerikai foci játékosoknak szokott lenni a szemük alatt.

- Oké, ezt megérdemeltem.- nevetve vont magához.

- Azért kaptad.

32. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Először is.. Majdnem 11.000 a blog látogatottsága.. Jesszus, el sem hiszem.. Nagyon hálás vagyok nektek.:')
Másodszor pedig, sikerült megírnom a részt, de egy nappal a szokásos idő előtt kellett hoznom, mert holnap vár rám egy kis érettségi és utána még egy bankett féleség amit mondhatni rám erőltettek, de ez nem is lényeges. Igazából nem tudom milyen lett, döntsétek el ti, hogy tetszik-e vagy sem. 

Legyen szép napotok!

Ölelés. xx

A kelleténél jobban tapostam a gázra, még annak ellenére is, hogy elvileg jelenleg nem vezethetnék. Ajkamat rágcsáltam és ujjammal a kormányon doboltam minden egyes lámpánál, ami megállított. Mondhatni a közlekedés is ellenem volt, pedig ilyenkor már nem igazán szoktak emberek lenni az utakon, csak akik hazafelé tartanak a munkából. Szörnyen aggódtam, ami az idegességemmel együtt keveredve nem túl jó párosítás. Csak egy normális estére számítottam.. Bámulom a tv képernyőjét amíg el nem alszom előtte.. De nem így lett. Liam hívása után már öltöztem is, és siettem a kórházba. Konkrétat nem mondott, csak hogy baj van és gyorsan menjek be. Megijedtem.. Nagyon is. A mellettem elsuhanó fények kikészítettek, teljesen úgy éreztem hiába megyek gyorsan, az út, mintha egy futópad lenne és csak megyek megyek, de nem haladok semmit sem. Amint végre odaértem szinte rohantam be az épületbe, a recepción azonnal útba is igazítottak, és néhány pillanat múlva már meg is pillantottam az ismerős arcokat a folyosón. Lelassítottam tempómat feléjük menet, és kicsit összeszedtem magam, ugyanis szörnyen szétestem az úton. Nem csak ők voltak ott, így amiatt sem viselkedhettem úgy, mint egy kisgyerek. Csendben lépkedtem hozzájuk, majd leültem Louis mellé, aki biztatóan mosolygott rám, és simított végig karomon.
- Minden rendben, ne aggódj.
- Mi történt?
- Nem tudjuk.- Niall válaszolt.- Felhívtak, hogy behozták.. És itt vagyunk.
- Nem tudunk semmit.- Zayn kelt fel és kezdett el le-föl járkálni előttünk idegességében. Fejemet kezeimmel támasztottam térdemen és csak bámultam a falakat. Vártuk, hogy valaki mondjon valami konkrétat, de nem igazán járt arra egy orvos sem, így örültünk amikor hosszú idő után végre megjelent egy fehér köpenyes alak. Csupán annyit mondott, hogy bemehetünk hozzá majd ott is hagyott minket. Kissé félve léptem be hozzá, nyomomban a többiekkel. Apró mosoly jelent meg arcán, amit több lila folt takart. Tudtam mit jelentett, és már rég rájöttem miért hozták be.. Kisimítottam arcából haját majd egy puszit nyomtam homlokára.
- Mit tettél te őrült?
- Azt hittem befejezted.- Liam mondatára arcáról eltűnt a mosolya.
- Úgy is volt.. De közbejött valami és be kellett ugranom.
- Ez nem így működik.
- Megígérted Lexnek.. Nekünk.. A családodnak.. Mindenkinek.- érezni lehetett Zayn szavainak súlyát. Én azonban képtelen voltam megszólalni, már azt az egy mondatot is nehéz volt kipréselni számon.
- Tudom.
- Magatokra hagyunk.- Lou terelgette ki a többieket a helységből. Éreztem, hogy arcom teljesen elsápadt és hófehérré vált ezalatt a néhány pillanat alatt. Óvatosan ültem le mellé és jobban szemügyre vettem arcát. Kissé meggyötörtnek látszott a sérüléseiről nem is beszélve. Bele se mertem gondolni hány ütést kaphatott a teste többi pontjára. Egyikünk sem szólalt meg, félő volt, hogy veszekedni kezdünk majd, de nekem eszem ágában sem volt. Csupán csalódott voltam és aggódtam miatta.
- Sajnálom.
- Tudom.
- De haragszol rám.
- Nem haragszom rád, csak..
- Csalódtál.- végigsimítottam arcán.
- Szükséged van valamire?- próbáltam terelni a témát, tényleg nem ott, és akkor szerettem volna megbeszélni ezt az egészet. A legfontosabb az volt, hogy jobban legyen, a többi majd utána ráér.. Száját mosolyra húzta, közben fejét rázta, majd kezemet övéi közé fogta és egy apró puszit nyomott tenyerembe.
- Gyere ide.- ujjaink szétcsúsztak, helyette kitárta karjait és pedig óvatosan tettem eleget kérésének.- Itt maradsz mellettem? Elférünk.
- Harry..- elnevettem magam miután apró puszit hagyott nyakamon.
- Holnap reggel hazamehetek.
- Na látod.- felnéztem rá. Zöld szemei a szokottnál tompábban csillogtak. Ez alkalommal nem sugárzott belőlük a vidámság, az életkedv.. Semmi, ami az eddigi Harryt jellemezte, sokkal inkább tűnt kimerültnek és tekintetében a fájdalom is ott lapult. Nem szerettem így látni, sőt egyenesen utáltam. Utáltam ha szenvednie kellett, vagy ha sérülésekkel küzdött. A barátom feküdt ott, de nem volt önmaga.. Már régóta nem.. Az emberek változnak, de nem ekkorát.. És nem tudtam rájönni mi történt, mert amit egyszer mondott, hogy miattam van minden.. Nem tudom elhinni. Szeretnék neki segíteni, szeretném ha újra tényleg boldog lenne és a mosolya az arcán a régi lenne, minden hátsó gyötrelem nélkül. Szeretném látni ragyogó tekintetét, ami rabul ejt minden egyes pillanatkor, mikor rám szegezi smaragd szemeit.. Szeretnék elveszni bennük, úgy, mint régen.. Hátra szeretném hagyni a múltat. Nem csak az elmúlt pár hónapot, amikor ő gondoskodott rólam.. Azt is, amikor a kapcsolatunk halálra volt ítélve. Szeretném ha a tüske, ami a kapcsolatunk boldogságának az útjában áll.. Megszűnne létezni.
- Csak egy kicsit..- arrébb csúszott. Néhány pillanat habozás múlva már mellette feküdtem. Fejem mellkasán pihent, karjai szorosan fonódtak körém. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így igyekeztem minél óvatosabb lenni. Gondolataim valahol a kórháztól távol jártak.. Próbáltam rájönni hogy juthattunk idáig, hiszen néhány hónappal ezelőtt mindenki azt hitte visszakaptuk.. Nincs több alkohol, nincs több boksz. Most pedig ismételten tele van rosszabbnál rosszabb sérülésekkel, és mindenki csak a fejét kapkodja, hogy mi a következő lépés.. Mit kéne tenni. De senki sem jut előrébb, hiába.
- Miért csináltad?- a szobát sötétség árasztotta el, ennek ellenére is behunytam szemem és hallgattam szívének egyenletes dobogását. Tudta, hogy ideges vagyok, hiszen kissé remegtem, ezért karomat simogatta, ezzel is nyugtatni próbált. Nem sírtam amióta megérkeztem a kórházba, erősnek akartam látszani mégis abban a pillanatban, ott vele.. Úgy éreztem közel vagyok hozzá.
- Hidd el, ha azt mondom sajnálom.- hangja halk volt, és volt benne valami, amitől szívem csak jobban fájt.
- Csak téged féltelek.
- Még is csak haragszol rám.- kis szünetet tartott.- Hallom a hangodon.- halkan nevetett fel.
- Nem haragszom..
- Csak ismerd be Lex.
- Nem rád haragszom.- csend járta át az apró helységet.- Magamra.. Amiért nem vettem észre mi van a háttérben már korábban.
- Lex..
- Csak.. Ne mondj semmit. Kérlek.
- Sajnálom, hogy így érzel.- nem válaszoltam. Félem, hogy ha megszólalok hangom meg fog remegni és elsírom magam előtte, amit nem akartam. Csak szerettem volna véget vetni a szenvedéseknek.- Tudod mire gondoltam?- hangja szórakozottá vált. Nem értettem mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de nem állt szándékomban még ezzel is lelkébe tiporni. Válasz helyett csupán hümmögtem. Kíváncsivá tett vajon hol járhatnak gondolatai.- El kéne költöznünk.- kibújtam öleléséből, és felültem az ágyon. A holdfénye tett róla, hogy ne legyen teljes sötétség, így láthassam arcát.- Túl sok rossz dolog történt ott.- igaza volt. Annyi minden van, ami ott történt és legszívesebben elfelejtenék.- Tudom, az a te otthonod, de..
- Szeretném.
- Ha hagytad volna befejezni..- mind a ketten elnevettük magunkat, én pedig visszabújtam karjai közé, amik biztonságot nyújtottak számomra.- Az a mienk lehetne.. Mindent újrakezdhetnénk.

31. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem ez lett a legjobb részem, tegnap érettségiztem infóból és még vár rám egy irodalom kis érettségi valamint az infó szóbelije is (reméljük), de azt sem szerettem volna, hogy rész nélkül maradjatok. Nem tudom, hogy fogom tudni hozni a részeket amíg nincs vége ennek az őrületnek, de ha van kedvetek nézzetek be addig a többi blogomba. 

Valamint most kezdtem egy teljesen újat, ha érdekel valakit itt olvashatja.

Szép hétvégét!

Ölelés. xx 

A legtöbb ember életében egy vészesebb időszak után változás következik be. Van, aki teljesen átalakul külsőleg, ezzel is próbálva elfelejteni a keserves múltat, van, aki belül változik, új életfelfogással. Az eddigi szókimondó egy visszahúzódó, csöndes emberré változik, vagy épp fordítva, és a csöndes ember úgy dönt, elkezd élni. És van a harmadik kategória.. Az a személy, akire mindkét lehetőség igaz. Akárcsak én. Úgy éreztem szükségem van arra, hogy elfelejtsem az elmúlt hónapokat, a szenvedésekkel, ugyanis nem kellemes sem az ünnepeket, sem a születésnapodat egy gyógyszerszagú kórházban tölteni, ahol a kinézetnél már csak az étel a rosszabb, a hangulatról nem is beszélve. Így hát hónapokkal ezután arra jutottam, hogy el kell szakadnom a múltamnak ettől a részétől, és változtatnom kell, hiszen ha nem érzem jól magam a bőrömben, nem fogom magam jól érezni soha sem. Míg Harry és a többiek távol voltak, és a turnéjuk első szakaszát élték, én megtettem ezt a lépést. Új külső, új személyiség.. Göndör, szőke fürtjeimet 19 év után barnára cseréltem, és a hiperaktív, örök gyerek Lexiből egy sokkal visszafogottabb lány lett. Nem lettem komoly ember, csupán megváltozott az életfelfogásom, ezáltal én is. Igen, nos ezt a kis átalakítást átvittem a stúdióba is, amibe több hónapig be sem tettem a lábam. Már nem is emlékeztem mikor voltam ott utoljára.. A falakat vörösre festettem át, és a többi kellék, vagy úgymond kiegészítő fekete színű lett. Igazából csak szerettem volna ezáltal is megválni a múltamtól, hiszen abban a teremben is történt jó pár olyan dolog, amit legszívesebben kitörölnék emlékeimből. A helyzet az, hogy a legjobban arra vágytam, hogy porig rombolhassam az otthonomat, és egy új kezdetet nyithassak teljes egészében valahol máshol Londonban. Igen, nos se ez a felvetés, se a kis változás dolgom nem igazán tetszett Harrynek eleinte, amiből lett egy vitánk is azután, miután visszajöttek Amerikából, de szépen lassan hozzászokott a dolgokhoz.. Hozzám. Viszont újabb vitába keveredtünk, a kezelések miatt, amikre nem tartok többé igényt. Nem tetszett neki.. Szerinte feladtam, de ő nem tudja milyen volt mindez. Az emberek szánakozó pillantásai, a reményvesztett tekintetek, akik legszívesebben megmondanák az igazat, de félnek, hogy összetörök, ezért inkább gyógyszerekkel tömnek. Pedig túlélném, sőt.. Könnyebb lenne, ha valaki azt mondaná, hogy nincs esély kideríteni mi a bajom. Az egyedüllétem alatt sikerült ezt elfogadnom, de a fürtös hajú fiúnak nem. Ő küzd értem, és azért, hogy valaki megmondja neki mi is van bennem, ami ennyire el akar szakítani tőle. Mi az, ami miatt talán hamarosan vége mindennek, talán nem. A kételyek azok, amik a legjobban idegesítenek. Tudom, hogy nehéz neki beletörődni, hogy ez van, de muszáj lesz. Elvégre már nem haldoklom, csupán nem vagyok olyan jól, mint ezelőtt.. Mert igen, voltak pillanatok, amikor ott voltam a szakadék szélén, és mai napig nem tudom, hogy kerültem távol tőle. Talán csak a túl sok stressz miatt van, ami ért, talán nem.. Hiába próbálok rájönni nap, mint nap, hogy mi lehet az oka.. Képtelen vagyok, ahogy visszaállni a tükör elé és táncolni.. Képtelen vagyok rá. Ahogy én is, úgy Harry is változott.. Változik. Megígérte, hogy végleg abbahagyja a bokszot, miután egyik este több vérző sebbel jött haza. Megijedtem, aznap és sikeresen volt egy kisebb veszekedésünk is. Kértem, hogy fejezze be, maga és a rajongói miatt..
- És ha legközelebb nem úszod meg ennyivel?
- Lex, ne aggódj már folyton, kérlek.- hangja kissé lekezelő volt, én mégis nyugodtan beszéltem hozzá, és az ágyon ülve figyeltem, ahogy sebeit tisztítja.
- De aggódom, mert.. Mert csak.
- Feleslegesen.
- Kérlek?- felvontam szemöldökömet mikor rám nézett, majd pár pillanat múlva folytatta azt, amit eddig is csinált.- Akkor csak azt áruld el, hogy miért jó ez.
- Ez olyan nekem, mint neked a tánc.
- Ez nem jó példa.. Nekem már nem jelent semmit a tánc.
- Kétlem. Egész életedben ezt csináltad. A betegség csak egy kifogás.. Félsz.
- Mégis mitől félnék?
- Kudarc.. Visszautasítás. És, hogy nem az az oka mindennek.
- Nem akarok erről beszélni.- felpattantam és elindultam kifelé, de kezem után nyúlva gyengéden vont közel magához.
- Miért nem?
- Nem fogsz elemezni.- eltoltam magamtól és elléptem előle. Már az ajtóban voltam mikor újra megszólalt.
- Persze, hogy nem. Inkább elfutsz előle.. Megint.
- Harry..
- Miért Lexi?- kissé felemelte hangját.- Miért nem mersz szembenézni ezekkel? Feladod a kezeléseket is, miért?
- Mert én nem te vagyok!- rákiabáltam, de mikor újra megszólaltam, hangom ismét nyugodtan csengett.- Én nem tudok erős maradni.
- Az voltál.
- Többé már nem.
- Meg sem próbálod.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Mitől változna bármi is, ha abbahagynám?- témát váltott..
- Nem is tudom..- megfordultam.- Talán nem aggódnék miattad?- arcán zavarodottság futott át, majd száját édes mosolyra húzta. Nem értettem miért mosolygott.. Lassan szelte át a kettőnk közötti távolságot, majd karjai közé zárt. Nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen hangulatváltozását, de jól esett cselekedete, és melegséggel töltött l közelsége. Felnéztem rá, arcán még mindig ott volt az a mosoly, amit annyira szeretek. Hiába.. Ha akarnék sem tudnék rá haragudni azért amit tett, és amit tesz, hiszen ő az az ember, aki egész idő alatt mellettem volt. Velem volt az összes kórházban töltött napomon, és egyszer sem hallottam tőle, hogy azt mondja elege van, sőt mindig biztatott és azon volt, hogy nekem jó legyen és mosolyogni lásson. A banda és a turné mellett mindig mellettem van, szinte az összes szabadidejében.. És ezért rosszul is érzem magam, mert ő nem ezt érdemli. Nem egy beteg lányt kéne ápolnia és támogatnia a nap huszonnégy órájában.. 
- Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.- hangja halkan csengett. Arcát hajamba fúrta, karjait szorosabban fonta körém.- Nem veszíthetlek el.- szívem több sebből vérzett. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, sosem akartam, hogy miattam ne legyen boldog, erre tessék.. Még is csak megcsináltam és elcsesztem az életét, még ha nem is szándékosan tettem.. De sikerült. Ő ennél sokkal jobbat érdemel, olyat aki mellett tényleg boldog lehet. Nem úgy, mint velem.

30. fejezet

Hónapokig a napjaim szinte csak kezelésekről szóltak, most azonban úgy néz ki vége a szenvedésnek.. Legalább is az én részemről. Harry részéről nincs vége.. Azóta is többször kap hívásokat, és már távozik is. Persze ezek Bradtől jönnek, ő még sem beszél róluk, azt sem tudja, hogy tudom, szóval érdekes a helyzet. Én nem akarok veszekedésbe keveredni vele, csak rosszul esik, hogy nem tudunk őszinték lenni egymással. A bizalom nélkül márpedig nem igazán működik egy kapcsolat, hiába is szeretnénk. Nem tudok ezzel mit kezdeni.. Bármi is van a háttérben sokszor úgy érzem fontosabb, mint én, vagy a többiek. Igazából a mi kapcsolatunkat nem is nevezném normálisnak, sokkal inkább a "se veled se nélküled" kapcsolatnak. Hiába, nem lehet mindig minden tökéletes, és ez a mi esetünkre nagyon is igaz. Nem tudom, hogy az az oka, vagy az egyik közrejátszója, hogy régóta barátok vagyunk, de a mi kapcsolatunk ilyen. Sokszor nehéz, de amennyire nehéz, annyira szokott jól is működni. Nagyon sok jó pillanataink vannak, de ezek mellett ott vannak azok is, amik nem igazán kellemesek. Annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, szóval tényleg nem értem és nem is tudom mindezt hova tenni. Gondolataimból a gongszó térített magamhoz, ami a meccs végét jelentette. Harry ezúttal is simán nyert. Míg az ellenfele tele volt sérülésekkel, rajta még csak egy lila foltot sem lehetett találni. Többször is eljöttem meccseire, anélkül, hogy tudott volna róla. Én azonban tudtam mikor van itt, olyankor előtte mindig beszélt valakivel telefonon és a kelleténél idegesebb volt, a gyenge kifogásai pedig szóra sem érdemesek. Leugrottam a bárszékről és miután átverekedtem magam a tömegen az öltöző felé vettem az irányt. Kintről víz csobogása hallatszott, aminek örültem, így biztos nem nyitok rá senkire. Először csak résnyire tártam ki az ajtót, csak hogy meggyőződjek róla, Harry öltözőjében vagyok és nem az ellenfeléében. Amikor észrevettem az ismerős holmikat kifújtam a levegőt és beléptem. A lehető leghalkabban csuktam be az ajtót mielőtt leültem volna a padra várni. Lábaimat lóbáltam és néztem.. Azt hittem idegesebb leszek, de nem voltam az.. Sőt egyenesen nyugodt voltam. Az elmúlt hónapok után az idegességem szerintem csak akkor jönne elő, ha az utcán valaki betuszkolna egy kocsiba, vagy fegyvert fognának rám.
- Lex?- rekedtes hangja maga felé kényszerítette tekintetemet. Apró és bátortalan mosolyt villantottam, ugyanis nem tudtam eldönteni mire gondolhat.
- Szia.
- Csak egy perc.- apró sóhaj hagyta el száját, majd miután elvette mellőlem ruháit újra eltűnt. Néhány perc múlva felöltözve tért vissza és ült le mellém, miután egy puszit nyomott hajamba.
- Nagyon jó voltál.- felvonta szemöldökét, de arcán az a kisfiús mosoly jelent meg, amit annyira szeretek.
- Mióta tudod?
- Néhány hete.- megrántottam vállamat.- Szörnyen hazudsz.- mind a ketten elnevettük magunkat.
- Nem akartalak ezzel terhelni.
- Harry..
- Tudom, hogy állsz ehhez a helyhez és nem akartam, hogy e..
- Hé.- félbeszakítottam, aminek az lett a vége, hogy kérdő tekintettel meredt rám.- A te szabadidőd.. A te életed. Csak féltettelek.. És féltelek amikor ott vagy a ringbe.. Ez minden.- ránéztem, majd pár pillanat múlva tekintetemet újra mozgó lábaimra szegeztem.
- Meg sem érdemellek.
- Ne mond ezt Harry.. Te is tudod, hogy nem igaz.
- Inkább menjünk.- elmosolyodott, majd miután felkelt felém nyújtotta kezét. Összekulcsoltuk ujjainkat, úgy hagytuk el az öltözőt. A fejemre húzta kék sapkáját, amitől elnevettem magam, de a mosolyom hamar eltűnt arcomról, Brad állt tőlünk néhány méterre.
- Lexi. Jó itt látni.- valami mosolyszerűséget varázsoltam arcomra, amolyan válaszképp. Harryvel váltottak néhány szót és már mentünk is. Örültem, amikor már a kocsiban ültünk, fűtés mellett, ugyanis kezdett az idő szörnyen hidegre fordulni.
- Ki tudnál tenni nálatok? Liammel elmegyünk valahova.. Senki sem szabad ma és nem akarunk unatkozni, szóval megbeszéltük, hogy összehozunk valamit.
- Persze. Úgy is Brad hívott ünnepelni.
- De otthon alszol, ugye?- elmosolyodott.
- Mindenképp.- nem említettem volna? Harryvel hetekkel ezelőtt összeköltöztünk. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy ő odaköltözött hozzám. Eleinte én voltam az oka, a sok kezeléssel együtt, és nem akartuk emiatt akadályozni a többieket.- Csak.. Ne igyál sokat, oké? Egy csomó gyógyszert szedtél mostanában.- bólintottam, majd miután kaptam tőle egy puszit ki is szálltam és már a rám váró Liamhez siettem, aki egy nagy öleléssel üdvözölt. Intettünk Harrynek, mikor lehajtott a ház elől.
- Miért van rajtad Hazz sapija?- észre sem vettem, hogy rajtam maradt, de már nem szándékoztam levenni.
- Inkább hova menjünk?
- Funky Buddha?
- Funky Buddha.- nevetve vágtam rá, ugyanis tudtam, hogy ezt a választ fogom kapni tőle. Liammel jól el tudunk beszélgetni nagyjából mindenről, most azonban én voltam a téma. Nem sokszor megyek mostanában hozzájuk, így annyit tudnak az állapotomról, amennyit Zayn vagy Harry elmond nekik. Zayn is csak azért tud többet, mint a többiek, mert van, hogy szinte naponta jön hozzám, ami nagyon jól esik. Minél több témát hoztunk fel, annál több pohár ürült, de nem bántam, ugyanis tényleg jól éreztem magam vele. És nem kell arra gondolni, hogy csak a szenvedésem volt a téma, mert nem így volt.. Azt kibeszéltük odafele menet, utána már tényleg csak a sokkal vidámabb dolgokról beszélgettünk, mint a turnéjuk. Ha pedig olyan számot játszottak, ami mind a kettőnknek nagyon tetszett, hát táncoltunk. Hónapok óta először.. Sosem volt hozzá se kedvem, se erőm. Volt, hogy a gyógyszerek elálmosítottak, ezért átaludtam az egész napot, de volt, hogy csak szimplán nem volt kedvem tükörbe nézni, vagy táncolni előtte. Most még is megtettem.. Liam is, és az alkohol is közrejátszott ebben, de nem bántam meg, mert végre azt éreztem, hogy újra élek. Egyikünk sem volt részeg hazafele menet.. Volt bennünk néhány pohár pia, de nem annyi, hogy ne tudjunk tisztán gondolkodni, vagy egyenesen menni. Úgy éjfél lehetett amikor Liam az ölelését követően hazafelé vette az irányt tőlem. Mivel Harry még nem volt otthon, és még nem voltam fáradt egy zuhanyzás után úgy döntöttem, hogy megvárom. Fogtam a kabátomat, a kék sapiját, egy plédet és kiültem a teraszon levő hintaágyba. A hideg levegő felfrissített, és kezdett kijózanítani is egyszerre. Egy párna segítségével próbáltam tartani fejemet, miután már kezdtem magam tényleg fáradtnak érezni. Nekem úgy tűnt csupán egy pillanatra csuktam be szememet, de mikor újra kinyitottam, már az ágyamban feküdtem, Harry pedig akkor foglalta el helyét mellettem. Közelebb csúsztam és hozzá bújtam, ő pedig átkarolt, majd egy puszit nyomott a hajamba. Karjai között újra biztonságban érezhettem magam a világtól.

29. fejezet

A szél arcomba fújta szőke hajamat, testem beleborzongott, akárhányszor csak találkozott bőröm a hideg levegővel. Felfrissített az érzés, még akkor is ha kissé fáztam. Fel kellett ébrednem, bár legszívesebben még aludtam volna, ugyanis nem lehetett több hat óránál. Korán kaptam időpontot, Harry pedig a korai órák ellenére is elkísért, de egyébként is ő szerezte az időpontot, szóval miért ne tette volna. Szinte minden nap mellettem van, aminek a napokban jobban örülök, vannak szörnyen gyenge pillanataim, olyankor tényleg csak rá van szükségem. Melegség árasztott el, amikor leült mellém, bőre forró volt enyémhez képest. Csendben vártunk az eredményekre, bár én úgy is tudtam mi lesz a vége. Egy újabb hiábavaló kivizsgálás, egy újabb hiábavaló utazással együtt. Dzsekijét rám terítette, a kedves gesztust egy mosollyal köszöntem meg, majd befészkeltem magam karjai közé. Fejemet mellkasának döntöttem és behunytam szemeimet. Egy jobb helyet láttam magam előtt. A nap sütött, az ég tiszta volt, és semmi sem rondított bele a csodaszép látványba. A homok forró volt talpam alatt, a víz pedig kellemesen meleg, mikor belesétáltam. Boldog emberek vettek körül, őszinte mosollyal arcukon élvezték az életet, gondtalannak tűntek.. És ott volt ő.. Göndör fürtjeit víz áztatta, bőrén megcsillantak a cseppek, ahogy felém sietett. Vagyis én csak azt hittem, hogy felém, de végül kiderült, nem hozzám tartott, csupán átszaladt rajtam, egy másik lányhoz.. Mint ha ott sem lettem volna. Tehetetlenül néztem őket, fájdalommal a szívemben.
Arcomat simogatta, arra ébredtem fel. Már a folyosón voltunk, ölében ültem, karjai közt. Az előbbi sötétséghez képest most világosság árasztotta el a helységet. Nagyon úgy nézett ki, hogy még mindig az eredményekre vártunk, ha nem így lett volna, már úton lennénk hazafelé, és most a kocsiban ébrednék. Sóhajtottam, majd pólójába fúrtam arcomat és átkaroltam nyakát. Halkan nevette el magát, mikor ránéztem arcán még mindig mosoly volt. Nem szólaltam meg, nem akartam megtörni a csendet, vagy elkezdeni beszélgetni, mert akkor túl sok minden kerülne szóba, amit nincs kedvem kitárgyalni. Szinte egyedül voltunk a váróban egész idő alatt, csupán néhányszor ment el előttünk egy-egy siető nővérke, vagy orvos. Őszintén, örültem amikor elsiettek mellettünk, addig sem kellett újra csalódottan hazamenni. Harry letett az egyik székre majd elsétált, míg el nem tűnt a folyosó végén. Miután kinyújtóztattam kicsit fáradt végtagjaimat megnéztem a telefonomat. Volt néhány nem fogadott hívásom, de nem volt kedvem visszahívni senkit sem, válaszolgatni ugyan azokra a kérdésekre.. A zöld szemű fiú kávéval a kezében jött vissza és ült le mellém. Kezembe nyomta az egyik gőzölgő poharat és egy puszit nyomott a hajamba. Halkan köszöntem meg, majd kortyoltam a forró italba. Nem volt a legjobb, de mégis jól esett, ahogy a törődése is.
- Ms Graham?- a fehér köpenyes orvosra kaptuk tekintetünket szinte egy emberként. Felkeltem és közelebb léptem hozzá, Harry ugyanígy tett.- A helyzet az Ms Graham, hogy..- hangja lehalkult kissé, s elharapta a mondat végét. Tudtam nagyon jól mi jön most. Közli, hogy fogalmuk sincs mi ez a gyors leépülés, nagyon sajnálják, de ha gondoljuk felírnak nekem vitaminokat. A félig mögöttem álló fiú megfogta kezem és közelebb húzott magához, ő is tudta mi következik, hiszen annyiszor estünk már túl ezen.- Nem tudunk biztosat mondani az állapotával kapcsolatban.- hát persze, hogy nem. Soha senki sem tud.- Sajnáljuk.- megszólaltam volna, de folytatta mondandóját.- Csupán találgatni tudunk, ahhoz, hogy biztosat mondjunk több vizsgálatra lesz szükség.
- Szóval kideríthetik mi a baja?
- Úgy véljük.- bólintott.- Írtunk fel gyógyszereket, meglátjuk, hogy reagál majd a szervezete.
- Köszönjük.
- De az is lehet, hogy a gyógyszerek miatt a jelenleginél is rosszabb lehet.. Azt is vegyék figyelembe.- aprót bólintottam, a többit Harry intézte. Az úton hazafelé csendben voltunk, nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni.. A tükör előtt állva elborzadtam a látványtól.. Attól a személytől, aki visszanézett rám. Sokat fogytam, szemeim alatt sötét karikák csúfították, az így is szörnyű kinézetemet. Behunytam szemem és arra gondoltam, hogy ezúttal talán sikerülni fog.. Meg fogok gyógyulni, és újra táncolhatok.. Újra azt csinálhatom, ami boldoggá tesz, amit szeretek.
- Gyönyörű vagy.- pillanatok múlva két kezet éreztem derekamon, majd Harry teste az enyémhez simult. Állát vállamra tette, majd mikor kinyitottam szememet, tekintetünk találkozott a tükrön keresztül. Fejemet övének döntöttem és apró mosolyt erőltettem meggyötörtnek tűnt arcomra.- Minden rendben lesz.- egy puszit nyomott arcomra. Felé fordultam, átkaroltam nyakát és szemeit fürkésztem, de nem tudtam kiolvasni belőlük semmilyen érzelmet. Halk dallamot dúdolt, majd rávett, hogy vele együtt lépkedjek. Elnevettem magam, de nem vettem le tekintetemet övéről.- You never love yourself half as much as I love you.-  mosolyogva hallgattam, ahogy az egyik kedvenc dalomat énekli, miközben lassan ringatóztunk a szobám közepén. Jó érzés volt, amit a telefonja csörgése szakított meg. Lefejtettem karjaimat nyaka körül és az ágyhoz léptem, leültem ölembe húztam egy párnát, aminek mintáját ujjammal rajzoltam körbe és körbe. Miután letette odalépett hozzám, letette mellém a készüléket majd letérdelt elém, hogy arcunk egy vonalba lehessen. Kezeimet övéi közé fogta, hangja lágy volt mikor megszólalt.- El kell mennem, de pár óra múlva visszajövök..- tartott egy kis szünetet mielőtt folytatta volna.- Megleszel?
- Harry.. Nem kell rám vigyázni egész nap.. Megvagyok.- puszit nyomott a tenyerembe, majd felkelt.
- Sietek.- szemeimet forgattam, közbe mosolyogva néztem fel rá. Édes volt a törődése, de tényleg nincs szükségem felügyeletre a nap 24 órájában.- Nyugi. Jól vagyok.- egy puszit nyomott homlokomra és kisietett a szobából. Elindítottam kedvenc zenéimet a telefonomon majd lefeküdtem, de nem sok idő jutott a pihenésre. A fürtös hajú fiú telefonja ismét megzavart. Fel sem tűnt, hogy itt hagyta. Épp szóltam volna bele, hogy nincs itt a telefon tulajdonosa, de megelőztek.
- Hazz, ne késs.. Ma nyolckor számítok rád, te is tudod. Ne hagyj megint cserben, kellesz a csapatba.. Nélküled nem nyerhetünk.- szó nélkül tettem le, ugyanis felismertem a férfi hangját.. Brad volt az.

28. fejezet

Harryvel megint távol vagyunk egymástól, ugyanis vissza kellett mennem az Államokba. Úgy tudja ismét a tánc miatt, de nem ez az igazság. Sokkal komolyabb és bonyolultabb dolog van a háttérben ennél, és őszintén, örülnék ha a tánc miatt lennék itt, de nem így van. A helyzet az, hogy ezzel a teherrel egyedül vagyok a családomon kívül.. Nattal a kapcsolatunk odáig romlott, hogy nem is beszélünk már, elköltözött Adammel Liverpoolba, szeretne tovább tanulni. Még csak nem is szólt, pedig én tényleg csak jót akartam, de hát ez van.. Csak remélni tudom, hogy egyszer meglátja az igazi arcát Adamnek. Szóval ez van.. A szüleim nem erőltetik a témát, úgyhogy mondhatni egyedül vagyok ezzel, persze mellettem vannak és segítenek, de más, mint ha egy olyan személlyel beszéled meg, akit már kiskorod óta ismersz és a legjobb barátnők voltatok.. Nem tudtam a körülöttem levő emberekre figyelni, így mikor újra úgymond beszámítható voltam és érzékeltem a külvilágot már a hotelszobámban ültem. Ezúttal egyedül jöttem, nem hiszem, hogy képes lettem volna még egyszer elviselni a szüleim aggodalmát.
- Na? Milyen a csapat?- nos, igen.. Harry úgy tudja még benne vagyok egy tánc csapatba.. Pár hónapja hívtak meg, jártam is, de jött a hír, és kiléptem.. Már csak egy indok, amiért LA-be kell jönnöm, semmi több. Úgy volt, hogy jelentkezünk egy tehetségkutató műsorba, de ez nem fog megtörténni.. Vagyis meg fog, de nélkülem, amit szörnyen bánok.
- Szuper.- nem volt túl meggyőző a hangom, de a mai nap után nem is csoda. Utálok hazudni neki, mindig is utáltam és ez nem fog változni, ugyanakkor néha muszáj.. Mint most.
- Minden rendben?
- Csak fáradt vagyok.- és ez igaz is volt. Lefárasztott a sok fehér köpenyes ember az egész nap folyamán és semmire sem vágytam jobban, mint egy jó kis alvásra.
- Hagylak, aludj csak.- hallottam hangjában, hogy elmosolyodik, amitől a bűntudat csak jobban nőtt bennem.
- Harry?- válasz helyett csupán csak hümmögött.- Szeretlek.
- Én is téged, Lex.- letettem. Hallani akartam, még ha nem is láthattam arcát.. Tudom, hogy Harry sok hülyeséget művelt nem csak velem.. Bár én kaptam a legtöbbet, és azt mondta csak játszott velem, még is úgy érzem a hazugsága volt a hazugság.. Vagy csak ennyire naiv vagyok.. És csak szeretném azt hinni, hogy így van.. Nem kérdeztem rá, miért tette azt, amit, mert az ő dolga, és talán nem is érdekel mi volt a háttérben, lehet, hogy csak jobban fájna, mint az amin átmentem. A pár hét alatt, amíg újra felépítettük a kapcsolatunkat visszanyerte bizalmamat és újra képes vagyok hinni neki, még ha gyerekesnek is hangzik. De lehet, hogy csak ő a mentőmellényem a süllyedő csónakban, amiben éppen evezek..~

Csupán néhány napig voltam távol, még is olyan, mint ha több hétről lett volna szó. Amikor elmentem London még napsütésben úszott, most meg felvette a borús, szeles arcát. A fürtös hajú fiú csendben figyelte, ahogy tevékenykedek. A földön ültem, háttal neki, miközben pakoltam ki a bőröndöket. Mindenem azt súgta, mondjam el neki az igazat, ugyanakkor féltem. Nem csak elmondani mindent, de féltem rá nézni is. Nem akartam elsírni magam előtte, pedig közel voltam hozzá.
- Oké, hallgatlak.- kissé oldalra fordítottam fejemet, ezzel jelezve, hogy figyelek.- Valami baj van.. Alig szóltál néhány szót amióta visszajöttél.
- Elfáradtam, ennyi a egész.- folytattam tovább a pakolgatást, ezúttal könnyek társaságával.
- Téged akartalak védeni.- abbahagytam azt amit csináltam, de még mindig nem fordultam meg.- A médiától. Túlságosan is féltettelek tőlük, és féltem, hogy elveszítelek.- összeszorítottam szemeimet, ezáltal újabb könnyek folytak végig arcomon.- Azt hittem így jót teszek, de tévedtem.. Sajnálom.- szavaitól a bűntudatom csak nőtt és nőtt. Hiába nyert értelemet az a pár hónap, a magyarázatával, még is pocsékul éreztem magam. Ha már az őszinteségnél tartottunk úgy éreztem nekem is meg kell tennem, és be kell neki mindent vallanom. Felkeltem és lassan fordultam felé, majd léptem elé. Mély levegőt vettem és próbáltam összeszedni magam.-Tudom, hogy r..- nem bírtam megvárni, hogy befejezze, szavába vágtam.
- Beteg vagyok.
- Tessék?
- Harry.. A szervezetem napról napra épül le, és az orvosoknak fogalmuk sincs miért.- szemei kikerekedtek.- Ezért járok folyton LA-be.. Nem a tánc miatt.
- De.. Miért nem szóltál?
- Mert féltem.. És nem akartam, hogy aggódjatok.
- Inkább eltitkoltad.
- Csak vártam.. Hátha azt mondják, hogy tudják mi van velem.. És meggyógyítanak.
- Mi az, hogy nem tudják?! Ilyen nincs!- kissé felemelte hangját. Pontosan ezt akartam elkerülni, többek között. Nem válaszoltam, csupán odamentem és odabújtam hozzá. Arcát hajamba temette és szorosan fonta körém karjait.- Megkeressük a legjobb orvost.. Meg fogsz gyógyulni Lex.. Megígérem.
- Nem..
- Nem?
- Nem biztos, hogy én akarom.
- Lex..
- Nem hiszem, hogy képes lennék még több vizsgálatot elviselni.
- Nem adhatod fel.. Mi lesz a tánccal?
- Ne csináld ezt.- elléptem előle és az ágyra ültem. Ujjaimat tördeltem közben a földet bámultam. Nem akartam erről beszélni, ahogy megoldást sem keresni, ugyanis valahol legbelül  már elfogadtam a helyzetet. Nem akarok hamis reményekben élni, csak jobban fájna, ha nem jönne össze, és a semmiért küzdöttem és szenvedtem.
- Lex.. Te a táncnak élsz.
- Már nem..
- És Ashley?- elfordítottam fejemet, engedtem, hogy a forró könnycseppek újból végigszaladjanak arcomon. Nem akartam előtte sírni, még is sikerült.. Be akartam fejezni ezt a beszélgetést, és nem erre az egészre gondolni, csupán élni tovább az életemet, amíg még lehet. Szó nélkül lépett oda hozzám, leült mellém majd ölébe húzott. A sírás feltört belőlem, nem tudtam erős maradni, sose voltam képes rá. Hátamat simogatta, míg arcomat nyakába fúrtam és átkaroltam. Csak vele akartam lenni, érezni szeretetét és törődését, semmi másra nem vágytam jobban, de mindezt anélkül, hogy a történtekről beszélnénk. Minden amire abban a pillanatban vágytam csupán annyi volt, hogy karjai között aludhassak el, és reggel, mikor felébredek az ő ragyogó tekintete legyen az első amit látok. Hogy érezhessem ölelését, finom illatát és szeretettel árasszon el, a szokásos apró kedvességeivel együtt. Hallani a nevetését, látni a mosolyát, miközben megfeledkezek a külvilágról, és mint ha egy burok venne körül minket, ahol csupán ketten vagyunk, fájdalom és valóság nélkül.