28. fejezet

Harryvel megint távol vagyunk egymástól, ugyanis vissza kellett mennem az Államokba. Úgy tudja ismét a tánc miatt, de nem ez az igazság. Sokkal komolyabb és bonyolultabb dolog van a háttérben ennél, és őszintén, örülnék ha a tánc miatt lennék itt, de nem így van. A helyzet az, hogy ezzel a teherrel egyedül vagyok a családomon kívül.. Nattal a kapcsolatunk odáig romlott, hogy nem is beszélünk már, elköltözött Adammel Liverpoolba, szeretne tovább tanulni. Még csak nem is szólt, pedig én tényleg csak jót akartam, de hát ez van.. Csak remélni tudom, hogy egyszer meglátja az igazi arcát Adamnek. Szóval ez van.. A szüleim nem erőltetik a témát, úgyhogy mondhatni egyedül vagyok ezzel, persze mellettem vannak és segítenek, de más, mint ha egy olyan személlyel beszéled meg, akit már kiskorod óta ismersz és a legjobb barátnők voltatok.. Nem tudtam a körülöttem levő emberekre figyelni, így mikor újra úgymond beszámítható voltam és érzékeltem a külvilágot már a hotelszobámban ültem. Ezúttal egyedül jöttem, nem hiszem, hogy képes lettem volna még egyszer elviselni a szüleim aggodalmát.
- Na? Milyen a csapat?- nos, igen.. Harry úgy tudja még benne vagyok egy tánc csapatba.. Pár hónapja hívtak meg, jártam is, de jött a hír, és kiléptem.. Már csak egy indok, amiért LA-be kell jönnöm, semmi több. Úgy volt, hogy jelentkezünk egy tehetségkutató műsorba, de ez nem fog megtörténni.. Vagyis meg fog, de nélkülem, amit szörnyen bánok.
- Szuper.- nem volt túl meggyőző a hangom, de a mai nap után nem is csoda. Utálok hazudni neki, mindig is utáltam és ez nem fog változni, ugyanakkor néha muszáj.. Mint most.
- Minden rendben?
- Csak fáradt vagyok.- és ez igaz is volt. Lefárasztott a sok fehér köpenyes ember az egész nap folyamán és semmire sem vágytam jobban, mint egy jó kis alvásra.
- Hagylak, aludj csak.- hallottam hangjában, hogy elmosolyodik, amitől a bűntudat csak jobban nőtt bennem.
- Harry?- válasz helyett csupán csak hümmögött.- Szeretlek.
- Én is téged, Lex.- letettem. Hallani akartam, még ha nem is láthattam arcát.. Tudom, hogy Harry sok hülyeséget művelt nem csak velem.. Bár én kaptam a legtöbbet, és azt mondta csak játszott velem, még is úgy érzem a hazugsága volt a hazugság.. Vagy csak ennyire naiv vagyok.. És csak szeretném azt hinni, hogy így van.. Nem kérdeztem rá, miért tette azt, amit, mert az ő dolga, és talán nem is érdekel mi volt a háttérben, lehet, hogy csak jobban fájna, mint az amin átmentem. A pár hét alatt, amíg újra felépítettük a kapcsolatunkat visszanyerte bizalmamat és újra képes vagyok hinni neki, még ha gyerekesnek is hangzik. De lehet, hogy csak ő a mentőmellényem a süllyedő csónakban, amiben éppen evezek..~

Csupán néhány napig voltam távol, még is olyan, mint ha több hétről lett volna szó. Amikor elmentem London még napsütésben úszott, most meg felvette a borús, szeles arcát. A fürtös hajú fiú csendben figyelte, ahogy tevékenykedek. A földön ültem, háttal neki, miközben pakoltam ki a bőröndöket. Mindenem azt súgta, mondjam el neki az igazat, ugyanakkor féltem. Nem csak elmondani mindent, de féltem rá nézni is. Nem akartam elsírni magam előtte, pedig közel voltam hozzá.
- Oké, hallgatlak.- kissé oldalra fordítottam fejemet, ezzel jelezve, hogy figyelek.- Valami baj van.. Alig szóltál néhány szót amióta visszajöttél.
- Elfáradtam, ennyi a egész.- folytattam tovább a pakolgatást, ezúttal könnyek társaságával.
- Téged akartalak védeni.- abbahagytam azt amit csináltam, de még mindig nem fordultam meg.- A médiától. Túlságosan is féltettelek tőlük, és féltem, hogy elveszítelek.- összeszorítottam szemeimet, ezáltal újabb könnyek folytak végig arcomon.- Azt hittem így jót teszek, de tévedtem.. Sajnálom.- szavaitól a bűntudatom csak nőtt és nőtt. Hiába nyert értelemet az a pár hónap, a magyarázatával, még is pocsékul éreztem magam. Ha már az őszinteségnél tartottunk úgy éreztem nekem is meg kell tennem, és be kell neki mindent vallanom. Felkeltem és lassan fordultam felé, majd léptem elé. Mély levegőt vettem és próbáltam összeszedni magam.-Tudom, hogy r..- nem bírtam megvárni, hogy befejezze, szavába vágtam.
- Beteg vagyok.
- Tessék?
- Harry.. A szervezetem napról napra épül le, és az orvosoknak fogalmuk sincs miért.- szemei kikerekedtek.- Ezért járok folyton LA-be.. Nem a tánc miatt.
- De.. Miért nem szóltál?
- Mert féltem.. És nem akartam, hogy aggódjatok.
- Inkább eltitkoltad.
- Csak vártam.. Hátha azt mondják, hogy tudják mi van velem.. És meggyógyítanak.
- Mi az, hogy nem tudják?! Ilyen nincs!- kissé felemelte hangját. Pontosan ezt akartam elkerülni, többek között. Nem válaszoltam, csupán odamentem és odabújtam hozzá. Arcát hajamba temette és szorosan fonta körém karjait.- Megkeressük a legjobb orvost.. Meg fogsz gyógyulni Lex.. Megígérem.
- Nem..
- Nem?
- Nem biztos, hogy én akarom.
- Lex..
- Nem hiszem, hogy képes lennék még több vizsgálatot elviselni.
- Nem adhatod fel.. Mi lesz a tánccal?
- Ne csináld ezt.- elléptem előle és az ágyra ültem. Ujjaimat tördeltem közben a földet bámultam. Nem akartam erről beszélni, ahogy megoldást sem keresni, ugyanis valahol legbelül  már elfogadtam a helyzetet. Nem akarok hamis reményekben élni, csak jobban fájna, ha nem jönne össze, és a semmiért küzdöttem és szenvedtem.
- Lex.. Te a táncnak élsz.
- Már nem..
- És Ashley?- elfordítottam fejemet, engedtem, hogy a forró könnycseppek újból végigszaladjanak arcomon. Nem akartam előtte sírni, még is sikerült.. Be akartam fejezni ezt a beszélgetést, és nem erre az egészre gondolni, csupán élni tovább az életemet, amíg még lehet. Szó nélkül lépett oda hozzám, leült mellém majd ölébe húzott. A sírás feltört belőlem, nem tudtam erős maradni, sose voltam képes rá. Hátamat simogatta, míg arcomat nyakába fúrtam és átkaroltam. Csak vele akartam lenni, érezni szeretetét és törődését, semmi másra nem vágytam jobban, de mindezt anélkül, hogy a történtekről beszélnénk. Minden amire abban a pillanatban vágytam csupán annyi volt, hogy karjai között aludhassak el, és reggel, mikor felébredek az ő ragyogó tekintete legyen az első amit látok. Hogy érezhessem ölelését, finom illatát és szeretettel árasszon el, a szokásos apró kedvességeivel együtt. Hallani a nevetését, látni a mosolyát, miközben megfeledkezek a külvilágról, és mint ha egy burok venne körül minket, ahol csupán ketten vagyunk, fájdalom és valóság nélkül.