Arcomat simogatta, arra ébredtem fel. Már a folyosón voltunk, ölében ültem, karjai közt. Az előbbi sötétséghez képest most világosság árasztotta el a helységet. Nagyon úgy nézett ki, hogy még mindig az eredményekre vártunk, ha nem így lett volna, már úton lennénk hazafelé, és most a kocsiban ébrednék. Sóhajtottam, majd pólójába fúrtam arcomat és átkaroltam nyakát. Halkan nevette el magát, mikor ránéztem arcán még mindig mosoly volt. Nem szólaltam meg, nem akartam megtörni a csendet, vagy elkezdeni beszélgetni, mert akkor túl sok minden kerülne szóba, amit nincs kedvem kitárgyalni. Szinte egyedül voltunk a váróban egész idő alatt, csupán néhányszor ment el előttünk egy-egy siető nővérke, vagy orvos. Őszintén, örültem amikor elsiettek mellettünk, addig sem kellett újra csalódottan hazamenni. Harry letett az egyik székre majd elsétált, míg el nem tűnt a folyosó végén. Miután kinyújtóztattam kicsit fáradt végtagjaimat megnéztem a telefonomat. Volt néhány nem fogadott hívásom, de nem volt kedvem visszahívni senkit sem, válaszolgatni ugyan azokra a kérdésekre.. A zöld szemű fiú kávéval a kezében jött vissza és ült le mellém. Kezembe nyomta az egyik gőzölgő poharat és egy puszit nyomott a hajamba. Halkan köszöntem meg, majd kortyoltam a forró italba. Nem volt a legjobb, de mégis jól esett, ahogy a törődése is.
- Ms Graham?- a fehér köpenyes orvosra kaptuk tekintetünket szinte egy emberként. Felkeltem és közelebb léptem hozzá, Harry ugyanígy tett.- A helyzet az Ms Graham, hogy..- hangja lehalkult kissé, s elharapta a mondat végét. Tudtam nagyon jól mi jön most. Közli, hogy fogalmuk sincs mi ez a gyors leépülés, nagyon sajnálják, de ha gondoljuk felírnak nekem vitaminokat. A félig mögöttem álló fiú megfogta kezem és közelebb húzott magához, ő is tudta mi következik, hiszen annyiszor estünk már túl ezen.- Nem tudunk biztosat mondani az állapotával kapcsolatban.- hát persze, hogy nem. Soha senki sem tud.- Sajnáljuk.- megszólaltam volna, de folytatta mondandóját.- Csupán találgatni tudunk, ahhoz, hogy biztosat mondjunk több vizsgálatra lesz szükség.
- Szóval kideríthetik mi a baja?
- Úgy véljük.- bólintott.- Írtunk fel gyógyszereket, meglátjuk, hogy reagál majd a szervezete.
- Köszönjük.
- De az is lehet, hogy a gyógyszerek miatt a jelenleginél is rosszabb lehet.. Azt is vegyék figyelembe.- aprót bólintottam, a többit Harry intézte. Az úton hazafelé csendben voltunk, nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni.. A tükör előtt állva elborzadtam a látványtól.. Attól a személytől, aki visszanézett rám. Sokat fogytam, szemeim alatt sötét karikák csúfították, az így is szörnyű kinézetemet. Behunytam szemem és arra gondoltam, hogy ezúttal talán sikerülni fog.. Meg fogok gyógyulni, és újra táncolhatok.. Újra azt csinálhatom, ami boldoggá tesz, amit szeretek.
- Gyönyörű vagy.- pillanatok múlva két kezet éreztem derekamon, majd Harry teste az enyémhez simult. Állát vállamra tette, majd mikor kinyitottam szememet, tekintetünk találkozott a tükrön keresztül. Fejemet övének döntöttem és apró mosolyt erőltettem meggyötörtnek tűnt arcomra.- Minden rendben lesz.- egy puszit nyomott arcomra. Felé fordultam, átkaroltam nyakát és szemeit fürkésztem, de nem tudtam kiolvasni belőlük semmilyen érzelmet. Halk dallamot dúdolt, majd rávett, hogy vele együtt lépkedjek. Elnevettem magam, de nem vettem le tekintetemet övéről.- You never love yourself half as much as I love you.- mosolyogva hallgattam, ahogy az egyik kedvenc dalomat énekli, miközben lassan ringatóztunk a szobám közepén. Jó érzés volt, amit a telefonja csörgése szakított meg. Lefejtettem karjaimat nyaka körül és az ágyhoz léptem, leültem ölembe húztam egy párnát, aminek mintáját ujjammal rajzoltam körbe és körbe. Miután letette odalépett hozzám, letette mellém a készüléket majd letérdelt elém, hogy arcunk egy vonalba lehessen. Kezeimet övéi közé fogta, hangja lágy volt mikor megszólalt.- El kell mennem, de pár óra múlva visszajövök..- tartott egy kis szünetet mielőtt folytatta volna.- Megleszel?
- Harry.. Nem kell rám vigyázni egész nap.. Megvagyok.- puszit nyomott a tenyerembe, majd felkelt.
- Sietek.- szemeimet forgattam, közbe mosolyogva néztem fel rá. Édes volt a törődése, de tényleg nincs szükségem felügyeletre a nap 24 órájában.- Nyugi. Jól vagyok.- egy puszit nyomott homlokomra és kisietett a szobából. Elindítottam kedvenc zenéimet a telefonomon majd lefeküdtem, de nem sok idő jutott a pihenésre. A fürtös hajú fiú telefonja ismét megzavart. Fel sem tűnt, hogy itt hagyta. Épp szóltam volna bele, hogy nincs itt a telefon tulajdonosa, de megelőztek.
- Hazz, ne késs.. Ma nyolckor számítok rád, te is tudod. Ne hagyj megint cserben, kellesz a csapatba.. Nélküled nem nyerhetünk.- szó nélkül tettem le, ugyanis felismertem a férfi hangját.. Brad volt az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése