32. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Először is.. Majdnem 11.000 a blog látogatottsága.. Jesszus, el sem hiszem.. Nagyon hálás vagyok nektek.:')
Másodszor pedig, sikerült megírnom a részt, de egy nappal a szokásos idő előtt kellett hoznom, mert holnap vár rám egy kis érettségi és utána még egy bankett féleség amit mondhatni rám erőltettek, de ez nem is lényeges. Igazából nem tudom milyen lett, döntsétek el ti, hogy tetszik-e vagy sem. 

Legyen szép napotok!

Ölelés. xx

A kelleténél jobban tapostam a gázra, még annak ellenére is, hogy elvileg jelenleg nem vezethetnék. Ajkamat rágcsáltam és ujjammal a kormányon doboltam minden egyes lámpánál, ami megállított. Mondhatni a közlekedés is ellenem volt, pedig ilyenkor már nem igazán szoktak emberek lenni az utakon, csak akik hazafelé tartanak a munkából. Szörnyen aggódtam, ami az idegességemmel együtt keveredve nem túl jó párosítás. Csak egy normális estére számítottam.. Bámulom a tv képernyőjét amíg el nem alszom előtte.. De nem így lett. Liam hívása után már öltöztem is, és siettem a kórházba. Konkrétat nem mondott, csak hogy baj van és gyorsan menjek be. Megijedtem.. Nagyon is. A mellettem elsuhanó fények kikészítettek, teljesen úgy éreztem hiába megyek gyorsan, az út, mintha egy futópad lenne és csak megyek megyek, de nem haladok semmit sem. Amint végre odaértem szinte rohantam be az épületbe, a recepción azonnal útba is igazítottak, és néhány pillanat múlva már meg is pillantottam az ismerős arcokat a folyosón. Lelassítottam tempómat feléjük menet, és kicsit összeszedtem magam, ugyanis szörnyen szétestem az úton. Nem csak ők voltak ott, így amiatt sem viselkedhettem úgy, mint egy kisgyerek. Csendben lépkedtem hozzájuk, majd leültem Louis mellé, aki biztatóan mosolygott rám, és simított végig karomon.
- Minden rendben, ne aggódj.
- Mi történt?
- Nem tudjuk.- Niall válaszolt.- Felhívtak, hogy behozták.. És itt vagyunk.
- Nem tudunk semmit.- Zayn kelt fel és kezdett el le-föl járkálni előttünk idegességében. Fejemet kezeimmel támasztottam térdemen és csak bámultam a falakat. Vártuk, hogy valaki mondjon valami konkrétat, de nem igazán járt arra egy orvos sem, így örültünk amikor hosszú idő után végre megjelent egy fehér köpenyes alak. Csupán annyit mondott, hogy bemehetünk hozzá majd ott is hagyott minket. Kissé félve léptem be hozzá, nyomomban a többiekkel. Apró mosoly jelent meg arcán, amit több lila folt takart. Tudtam mit jelentett, és már rég rájöttem miért hozták be.. Kisimítottam arcából haját majd egy puszit nyomtam homlokára.
- Mit tettél te őrült?
- Azt hittem befejezted.- Liam mondatára arcáról eltűnt a mosolya.
- Úgy is volt.. De közbejött valami és be kellett ugranom.
- Ez nem így működik.
- Megígérted Lexnek.. Nekünk.. A családodnak.. Mindenkinek.- érezni lehetett Zayn szavainak súlyát. Én azonban képtelen voltam megszólalni, már azt az egy mondatot is nehéz volt kipréselni számon.
- Tudom.
- Magatokra hagyunk.- Lou terelgette ki a többieket a helységből. Éreztem, hogy arcom teljesen elsápadt és hófehérré vált ezalatt a néhány pillanat alatt. Óvatosan ültem le mellé és jobban szemügyre vettem arcát. Kissé meggyötörtnek látszott a sérüléseiről nem is beszélve. Bele se mertem gondolni hány ütést kaphatott a teste többi pontjára. Egyikünk sem szólalt meg, félő volt, hogy veszekedni kezdünk majd, de nekem eszem ágában sem volt. Csupán csalódott voltam és aggódtam miatta.
- Sajnálom.
- Tudom.
- De haragszol rám.
- Nem haragszom rád, csak..
- Csalódtál.- végigsimítottam arcán.
- Szükséged van valamire?- próbáltam terelni a témát, tényleg nem ott, és akkor szerettem volna megbeszélni ezt az egészet. A legfontosabb az volt, hogy jobban legyen, a többi majd utána ráér.. Száját mosolyra húzta, közben fejét rázta, majd kezemet övéi közé fogta és egy apró puszit nyomott tenyerembe.
- Gyere ide.- ujjaink szétcsúsztak, helyette kitárta karjait és pedig óvatosan tettem eleget kérésének.- Itt maradsz mellettem? Elférünk.
- Harry..- elnevettem magam miután apró puszit hagyott nyakamon.
- Holnap reggel hazamehetek.
- Na látod.- felnéztem rá. Zöld szemei a szokottnál tompábban csillogtak. Ez alkalommal nem sugárzott belőlük a vidámság, az életkedv.. Semmi, ami az eddigi Harryt jellemezte, sokkal inkább tűnt kimerültnek és tekintetében a fájdalom is ott lapult. Nem szerettem így látni, sőt egyenesen utáltam. Utáltam ha szenvednie kellett, vagy ha sérülésekkel küzdött. A barátom feküdt ott, de nem volt önmaga.. Már régóta nem.. Az emberek változnak, de nem ekkorát.. És nem tudtam rájönni mi történt, mert amit egyszer mondott, hogy miattam van minden.. Nem tudom elhinni. Szeretnék neki segíteni, szeretném ha újra tényleg boldog lenne és a mosolya az arcán a régi lenne, minden hátsó gyötrelem nélkül. Szeretném látni ragyogó tekintetét, ami rabul ejt minden egyes pillanatkor, mikor rám szegezi smaragd szemeit.. Szeretnék elveszni bennük, úgy, mint régen.. Hátra szeretném hagyni a múltat. Nem csak az elmúlt pár hónapot, amikor ő gondoskodott rólam.. Azt is, amikor a kapcsolatunk halálra volt ítélve. Szeretném ha a tüske, ami a kapcsolatunk boldogságának az útjában áll.. Megszűnne létezni.
- Csak egy kicsit..- arrébb csúszott. Néhány pillanat habozás múlva már mellette feküdtem. Fejem mellkasán pihent, karjai szorosan fonódtak körém. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így igyekeztem minél óvatosabb lenni. Gondolataim valahol a kórháztól távol jártak.. Próbáltam rájönni hogy juthattunk idáig, hiszen néhány hónappal ezelőtt mindenki azt hitte visszakaptuk.. Nincs több alkohol, nincs több boksz. Most pedig ismételten tele van rosszabbnál rosszabb sérülésekkel, és mindenki csak a fejét kapkodja, hogy mi a következő lépés.. Mit kéne tenni. De senki sem jut előrébb, hiába.
- Miért csináltad?- a szobát sötétség árasztotta el, ennek ellenére is behunytam szemem és hallgattam szívének egyenletes dobogását. Tudta, hogy ideges vagyok, hiszen kissé remegtem, ezért karomat simogatta, ezzel is nyugtatni próbált. Nem sírtam amióta megérkeztem a kórházba, erősnek akartam látszani mégis abban a pillanatban, ott vele.. Úgy éreztem közel vagyok hozzá.
- Hidd el, ha azt mondom sajnálom.- hangja halk volt, és volt benne valami, amitől szívem csak jobban fájt.
- Csak téged féltelek.
- Még is csak haragszol rám.- kis szünetet tartott.- Hallom a hangodon.- halkan nevetett fel.
- Nem haragszom..
- Csak ismerd be Lex.
- Nem rád haragszom.- csend járta át az apró helységet.- Magamra.. Amiért nem vettem észre mi van a háttérben már korábban.
- Lex..
- Csak.. Ne mondj semmit. Kérlek.
- Sajnálom, hogy így érzel.- nem válaszoltam. Félem, hogy ha megszólalok hangom meg fog remegni és elsírom magam előtte, amit nem akartam. Csak szerettem volna véget vetni a szenvedéseknek.- Tudod mire gondoltam?- hangja szórakozottá vált. Nem értettem mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de nem állt szándékomban még ezzel is lelkébe tiporni. Válasz helyett csupán hümmögtem. Kíváncsivá tett vajon hol járhatnak gondolatai.- El kéne költöznünk.- kibújtam öleléséből, és felültem az ágyon. A holdfénye tett róla, hogy ne legyen teljes sötétség, így láthassam arcát.- Túl sok rossz dolog történt ott.- igaza volt. Annyi minden van, ami ott történt és legszívesebben elfelejtenék.- Tudom, az a te otthonod, de..
- Szeretném.
- Ha hagytad volna befejezni..- mind a ketten elnevettük magunkat, én pedig visszabújtam karjai közé, amik biztonságot nyújtottak számomra.- Az a mienk lehetne.. Mindent újrakezdhetnénk.