31. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem ez lett a legjobb részem, tegnap érettségiztem infóból és még vár rám egy irodalom kis érettségi valamint az infó szóbelije is (reméljük), de azt sem szerettem volna, hogy rész nélkül maradjatok. Nem tudom, hogy fogom tudni hozni a részeket amíg nincs vége ennek az őrületnek, de ha van kedvetek nézzetek be addig a többi blogomba. 

Valamint most kezdtem egy teljesen újat, ha érdekel valakit itt olvashatja.

Szép hétvégét!

Ölelés. xx 

A legtöbb ember életében egy vészesebb időszak után változás következik be. Van, aki teljesen átalakul külsőleg, ezzel is próbálva elfelejteni a keserves múltat, van, aki belül változik, új életfelfogással. Az eddigi szókimondó egy visszahúzódó, csöndes emberré változik, vagy épp fordítva, és a csöndes ember úgy dönt, elkezd élni. És van a harmadik kategória.. Az a személy, akire mindkét lehetőség igaz. Akárcsak én. Úgy éreztem szükségem van arra, hogy elfelejtsem az elmúlt hónapokat, a szenvedésekkel, ugyanis nem kellemes sem az ünnepeket, sem a születésnapodat egy gyógyszerszagú kórházban tölteni, ahol a kinézetnél már csak az étel a rosszabb, a hangulatról nem is beszélve. Így hát hónapokkal ezután arra jutottam, hogy el kell szakadnom a múltamnak ettől a részétől, és változtatnom kell, hiszen ha nem érzem jól magam a bőrömben, nem fogom magam jól érezni soha sem. Míg Harry és a többiek távol voltak, és a turnéjuk első szakaszát élték, én megtettem ezt a lépést. Új külső, új személyiség.. Göndör, szőke fürtjeimet 19 év után barnára cseréltem, és a hiperaktív, örök gyerek Lexiből egy sokkal visszafogottabb lány lett. Nem lettem komoly ember, csupán megváltozott az életfelfogásom, ezáltal én is. Igen, nos ezt a kis átalakítást átvittem a stúdióba is, amibe több hónapig be sem tettem a lábam. Már nem is emlékeztem mikor voltam ott utoljára.. A falakat vörösre festettem át, és a többi kellék, vagy úgymond kiegészítő fekete színű lett. Igazából csak szerettem volna ezáltal is megválni a múltamtól, hiszen abban a teremben is történt jó pár olyan dolog, amit legszívesebben kitörölnék emlékeimből. A helyzet az, hogy a legjobban arra vágytam, hogy porig rombolhassam az otthonomat, és egy új kezdetet nyithassak teljes egészében valahol máshol Londonban. Igen, nos se ez a felvetés, se a kis változás dolgom nem igazán tetszett Harrynek eleinte, amiből lett egy vitánk is azután, miután visszajöttek Amerikából, de szépen lassan hozzászokott a dolgokhoz.. Hozzám. Viszont újabb vitába keveredtünk, a kezelések miatt, amikre nem tartok többé igényt. Nem tetszett neki.. Szerinte feladtam, de ő nem tudja milyen volt mindez. Az emberek szánakozó pillantásai, a reményvesztett tekintetek, akik legszívesebben megmondanák az igazat, de félnek, hogy összetörök, ezért inkább gyógyszerekkel tömnek. Pedig túlélném, sőt.. Könnyebb lenne, ha valaki azt mondaná, hogy nincs esély kideríteni mi a bajom. Az egyedüllétem alatt sikerült ezt elfogadnom, de a fürtös hajú fiúnak nem. Ő küzd értem, és azért, hogy valaki megmondja neki mi is van bennem, ami ennyire el akar szakítani tőle. Mi az, ami miatt talán hamarosan vége mindennek, talán nem. A kételyek azok, amik a legjobban idegesítenek. Tudom, hogy nehéz neki beletörődni, hogy ez van, de muszáj lesz. Elvégre már nem haldoklom, csupán nem vagyok olyan jól, mint ezelőtt.. Mert igen, voltak pillanatok, amikor ott voltam a szakadék szélén, és mai napig nem tudom, hogy kerültem távol tőle. Talán csak a túl sok stressz miatt van, ami ért, talán nem.. Hiába próbálok rájönni nap, mint nap, hogy mi lehet az oka.. Képtelen vagyok, ahogy visszaállni a tükör elé és táncolni.. Képtelen vagyok rá. Ahogy én is, úgy Harry is változott.. Változik. Megígérte, hogy végleg abbahagyja a bokszot, miután egyik este több vérző sebbel jött haza. Megijedtem, aznap és sikeresen volt egy kisebb veszekedésünk is. Kértem, hogy fejezze be, maga és a rajongói miatt..
- És ha legközelebb nem úszod meg ennyivel?
- Lex, ne aggódj már folyton, kérlek.- hangja kissé lekezelő volt, én mégis nyugodtan beszéltem hozzá, és az ágyon ülve figyeltem, ahogy sebeit tisztítja.
- De aggódom, mert.. Mert csak.
- Feleslegesen.
- Kérlek?- felvontam szemöldökömet mikor rám nézett, majd pár pillanat múlva folytatta azt, amit eddig is csinált.- Akkor csak azt áruld el, hogy miért jó ez.
- Ez olyan nekem, mint neked a tánc.
- Ez nem jó példa.. Nekem már nem jelent semmit a tánc.
- Kétlem. Egész életedben ezt csináltad. A betegség csak egy kifogás.. Félsz.
- Mégis mitől félnék?
- Kudarc.. Visszautasítás. És, hogy nem az az oka mindennek.
- Nem akarok erről beszélni.- felpattantam és elindultam kifelé, de kezem után nyúlva gyengéden vont közel magához.
- Miért nem?
- Nem fogsz elemezni.- eltoltam magamtól és elléptem előle. Már az ajtóban voltam mikor újra megszólalt.
- Persze, hogy nem. Inkább elfutsz előle.. Megint.
- Harry..
- Miért Lexi?- kissé felemelte hangját.- Miért nem mersz szembenézni ezekkel? Feladod a kezeléseket is, miért?
- Mert én nem te vagyok!- rákiabáltam, de mikor újra megszólaltam, hangom ismét nyugodtan csengett.- Én nem tudok erős maradni.
- Az voltál.
- Többé már nem.
- Meg sem próbálod.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Mitől változna bármi is, ha abbahagynám?- témát váltott..
- Nem is tudom..- megfordultam.- Talán nem aggódnék miattad?- arcán zavarodottság futott át, majd száját édes mosolyra húzta. Nem értettem miért mosolygott.. Lassan szelte át a kettőnk közötti távolságot, majd karjai közé zárt. Nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen hangulatváltozását, de jól esett cselekedete, és melegséggel töltött l közelsége. Felnéztem rá, arcán még mindig ott volt az a mosoly, amit annyira szeretek. Hiába.. Ha akarnék sem tudnék rá haragudni azért amit tett, és amit tesz, hiszen ő az az ember, aki egész idő alatt mellettem volt. Velem volt az összes kórházban töltött napomon, és egyszer sem hallottam tőle, hogy azt mondja elege van, sőt mindig biztatott és azon volt, hogy nekem jó legyen és mosolyogni lásson. A banda és a turné mellett mindig mellettem van, szinte az összes szabadidejében.. És ezért rosszul is érzem magam, mert ő nem ezt érdemli. Nem egy beteg lányt kéne ápolnia és támogatnia a nap huszonnégy órájában.. 
- Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.- hangja halkan csengett. Arcát hajamba fúrta, karjait szorosabban fonta körém.- Nem veszíthetlek el.- szívem több sebből vérzett. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, sosem akartam, hogy miattam ne legyen boldog, erre tessék.. Még is csak megcsináltam és elcsesztem az életét, még ha nem is szándékosan tettem.. De sikerült. Ő ennél sokkal jobbat érdemel, olyat aki mellett tényleg boldog lehet. Nem úgy, mint velem.