21. fejezet

- Lányok, beszélnünk kell.- a húgom kérdőn nézett rám, de mivel én sem tudtam miről van szó, csupán megrántottam a vállamat.- Elköltözünk.
- Tessék?- felpattantam a helyemről és kissé.. Kissé?! Na jó.. Felháborodva néztem a szüleimre.- Most csak vicceltek velünk, ugye?
- Nem, Kicsim.
- De.. Miért?! Én nem akarok elköltözni innen. London az otthonom, itt vannak a barátaim.. Az álmom! Az álmomat élem, nem fogom feladni! Nem fogok mindent és mindenkit itt hagyni.
- Én sem akarok elmenni.
- Nincs beleszólásotok. Sajnálom, de mi már döntöttünk.
- Nélkülünk? Nem tehetitek ezt..
- De igen megtehetjük, és mielőtt azzal jönnél, hogy felnőtt vagy, ne is fáradozz, mert nem fog beválni.
- Kérlek..- szemeimet könnyek lepték el, de jelenleg kicsit sem érdekelt és tudom, hogy őket sem hatotta meg, ezért is nem akartam sírni. Persze, hogy nem mondtak semmit. Miért is tették volna?- Legalább azt mondjátok el miért..
- Hogy miért? Komolyan?- kérdőn néztem rájuk.- Ashley menj fel Lexi szobájába!- félve nézett rám, bólintottam egyet mire felszaladt a lépcsőn.- Betörnek a házadba, bepakolnak egy kocsiba, a barátodat összeverik.. És még ezek után azt kérdezed, hogy miért?- honnan tud a kocsis dologról? Honnan tudja ezeket egyáltalán? Le sem tagadhattam volna meglepettségemet.
- Beszéltél Harryvel?
- Muszáj volt, ha már te nem mondasz el semmit.- megszólaltam volna, de a szavamba vágott.- Miért zársz ki az életedből Lexi?
- Mert nem akarom, hogy aggódjatok. El tudom intézni a dolgaimat, nem vagyok már kislány.
- Akkor sem maradhatsz itt.
- De már mindennek vége! Vége van, érted? 
- Nem tudhatod.. Sajnálom Kicsim, de így lesz a legjobb.
- Kinek? Nektek?! Mert Ashnek és nekem nem!
- Lexi.. Csinálhatjuk így, vagy kevésbé kellemesen. Nem tudsz ellene mit tenni.- arcomat kezei közé fogta, de elhúzódtam. Apámra néztem, aki meg sem szólalt, csupán engem nézett. Ismerem ezt a tekintetet, de jobb ha nem hozom fel, mert egy újabb vitába keverednénk.- Holnap délután indulunk.
- Mi lesz a műsorral? A csoporttal..? Harryékkel?- egy könnycsepp gördült végig arcomon, de rögtön le is töröltem.
- Majd találsz másik munkát és csoportot. Harryt pedig jobb ha elfelejted.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondtad.- kirohantam a nappaliból és bevágtam magam a kocsiba. Amilyen gyorsan csak tudtam már ott is hagytam őket a házamban. Csak egy valamit reméltem.. Hogy otthon lesz.. Könnyek homályosították látásomat és a kezeim is kissé remegtek az idegességtől és talán a félelemtől is egyben. Ahogy megálltam a ház előtt a gyomrom görcsbe rándult. A hajamba túrtam majd egy mély levegő után kiszálltam a járműből. Próbáltam összeszedni magam, de minden próbálkozás hiábavalónak tűnt. Nem mehetek el, és nem hagyhatok itt mindent. Lehet, hogy Natalieval most nem beszélünk, de nélküle nem tudnék élni.. Ahogy az öt dilis barátom nélkül sem. Végül megnyomtam a csengőt és közben letöröltem könnyeimet. A fürtös hajú, smaragdzöld szemű fiú nyitott ajtót. Szólásra nyitotta száját, de ezúttal gyorsabb voltam nála.- Elköltözünk.- épp, hogy kimondtam már is újabb sós cseppek áztatták arcomat. Szemei felcsillantak és ajkai kissé elváltak egymástól, de nem szólt semmit, csupán szorosan fonta körém karjait. Miután szétváltunk ujjait enyéim közé csúsztatta és bevezetett a házba. Csöndben mentünk fel a lépcsőn, egyenesen a szobájába. Leültem az ágyra, ő pedig becsukta az ajtót, majd nekidőlt annak. Felhúztam egyik térdemet és államat támasztottam rajta, kezeimet összefontam körülötte. Elmeredtem a semmibe, az agyam teljesen kikapcsolt.
- Sajnálom.- ő törte meg a csendet. Lassan lépkedett felém, végül leült mellém és átkarolt. Fejemet vállára hajtottam majd behunytam szemeimet.- Az én hibám Lex, elmondtam mindent a...
- Tudom, hogy beszéltetek, de nem a te hibád. Azt akarja, hogy haragudjak rád és így könnyebb lesz elmenni, de nem akarok elmenni.- a már megszokott apró, de lágy mozdulataival nyugtatott.
- Csak jót akar nektek.
- Akkor ne döntsön helyettünk.. És igen, tudom, hogy ő az anyám meg minden, de akkor is.- kissé elnevette magát.- Mi az?
- Aranyosan viselkedsz amikor dühös vagy.- elmosolyodtam és a fejemet ráztam.
- Én tényleg nem akarok elmenni.- pólójába fúrtam arcomat.
- Tudom, de ne aggódj. Megoldjuk.- egy puszit nyomott a hajamba és a hátamat simogatta. Mikor összeszedtem magam, lementünk a többiekhez és közöltem a hírt mindenkivel, csalódottak voltak. Nekem ők olyanok, mint a testvéreim és imádom őket, szinte mindennél jobban.. Képtelen vagyok itt hagyni ennyi embert, és igen ez az én legnagyobb gyengém, de nem érdekel. Nekem ők teszik teljessé a napjaimat és az életemet. Szeretem a családomat, de a barátaim mások.. A beszélgetés végére már csak ment a hülyeség szinte a semmin, de nem bántam, mert nevettünk és jól éreztük magunkat szokás szerint. Louisnak jött a nagy ötlete, hogy akkor utoljára igyuk le magunkat együtt, de leszavaztuk. Hogy miért? Mert bármibe is kerül, le fogom beszélni a szüleimet a költözésről. Nem volt erőm hazamenni, nem akartam velük találkozni és újból belekezdeni ebbe az egészbe, ezért ott maradtam a srácoknál. Azt nem mondanám, hogy tudtam aludni, egész éjjel járt az agyam és gondolkodtam. Túl sok minden volt a fejemben és nem tudtam szabadulni a gondolataimról. Mikor végre elaludtam, Harry akkor mászott ki az ágyból, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem mit csinál vagy mi van, a szemeim már csukódtak is le.

Miután elköszöntem a srácoktól a kocsimmal Natalie felé vettem az irányt. Ha nem sikerül a kis tervem, hogy rávegyem a szüleimet, muszáj neki is tudnia mindenről. Egyáltalán hogy gondolhatták, hogy alig egy nap alatt mindent el tudok intézni? Ha mennem kell, még el kell mennem a banyához és lemondani a csoportot, plusz a műsort is le kell mondanom, még a pakolásról nem is beszélve.. Nem is értem mit gondoltak egyáltalán, de az biztos, hogy nem tegnap találták ki. Szerintem már hetek óta kitervelték ezt az egész költözést csak tegnap szóltak, ne hogy sikerüljön lebeszélnem őket. A jó az, hogy fogalmam sincs hova megyünk. Adam nyitott ajtót, de mielőtt megszólalhatott volna, arrébb löktem és bementem a házba. Nat nem volt lent, ezért felmentem a szobájába, Adam úgy követett, mint egy kiskutya, elég idegesítő volt. Beszélt is hozzám, de nem értettem mit mondott, nem is igazán érdekelt. A barátnőm a gépe előtt ült, meglepettnek tűnt amikor beállítottam a szobájába és rácsuktam a barátjára az ajtót, ezzel megakadályozva, hogy bejöjjön.
- Nem zavarok sokáig, szóval kérlek hallgass végig.- láttam a szemeiben, hogy érdekelte miről van szó.- Sajnálom. Nem várom el, hogy higgy nekem és megbocsáss, de az igazat mondtam aznap este.- mély levegőt vettem.- Ma elköltözünk Nat és.. Csak azt akartam, hogy tudd és, hogy sajnálom.
- Mi?- megrántottam a vállamat majd szó nélkül mentem ki a szobából, de az ajtóban visszafordultam.
- Sosem tudnék ártani neked, mert a legjobb barátnőm vagy és nagyon szeretlek.- kinyitottam az ajtót és már mentem is. Nem szándékoztam tovább maradni egy ilyen emberrel egy házban, de fáj, hogy Nat még mindig nem hisz nekem. Azok után, amiken keresztülmentünk. Otthon nem jött be a tervem, csak az ordibálást kaptam és, hogy van fél órám mindent összepakolni, addig ők lerendezik a műsort és a csoportot. Nem tehettem semmit sem, pedig mindennel próbálkoztam. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki, de még csak el sem köszönhettem a srácoktól. Miért van az az érzésem, hogy itt róluk van szó, és nem rólam? Ez az egész.. Amit mondott, csak egy plusz kifogás.. Nem is értem, hiszen Zaynt fiaként szerette mindig is.. A kocsi hátsó ülésén bámultam ki az ablakon, nézve az elsuhanó épületeket. Ürességet éreztem odabent és fájdalmat.