32. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Először is.. Majdnem 11.000 a blog látogatottsága.. Jesszus, el sem hiszem.. Nagyon hálás vagyok nektek.:')
Másodszor pedig, sikerült megírnom a részt, de egy nappal a szokásos idő előtt kellett hoznom, mert holnap vár rám egy kis érettségi és utána még egy bankett féleség amit mondhatni rám erőltettek, de ez nem is lényeges. Igazából nem tudom milyen lett, döntsétek el ti, hogy tetszik-e vagy sem. 

Legyen szép napotok!

Ölelés. xx

A kelleténél jobban tapostam a gázra, még annak ellenére is, hogy elvileg jelenleg nem vezethetnék. Ajkamat rágcsáltam és ujjammal a kormányon doboltam minden egyes lámpánál, ami megállított. Mondhatni a közlekedés is ellenem volt, pedig ilyenkor már nem igazán szoktak emberek lenni az utakon, csak akik hazafelé tartanak a munkából. Szörnyen aggódtam, ami az idegességemmel együtt keveredve nem túl jó párosítás. Csak egy normális estére számítottam.. Bámulom a tv képernyőjét amíg el nem alszom előtte.. De nem így lett. Liam hívása után már öltöztem is, és siettem a kórházba. Konkrétat nem mondott, csak hogy baj van és gyorsan menjek be. Megijedtem.. Nagyon is. A mellettem elsuhanó fények kikészítettek, teljesen úgy éreztem hiába megyek gyorsan, az út, mintha egy futópad lenne és csak megyek megyek, de nem haladok semmit sem. Amint végre odaértem szinte rohantam be az épületbe, a recepción azonnal útba is igazítottak, és néhány pillanat múlva már meg is pillantottam az ismerős arcokat a folyosón. Lelassítottam tempómat feléjük menet, és kicsit összeszedtem magam, ugyanis szörnyen szétestem az úton. Nem csak ők voltak ott, így amiatt sem viselkedhettem úgy, mint egy kisgyerek. Csendben lépkedtem hozzájuk, majd leültem Louis mellé, aki biztatóan mosolygott rám, és simított végig karomon.
- Minden rendben, ne aggódj.
- Mi történt?
- Nem tudjuk.- Niall válaszolt.- Felhívtak, hogy behozták.. És itt vagyunk.
- Nem tudunk semmit.- Zayn kelt fel és kezdett el le-föl járkálni előttünk idegességében. Fejemet kezeimmel támasztottam térdemen és csak bámultam a falakat. Vártuk, hogy valaki mondjon valami konkrétat, de nem igazán járt arra egy orvos sem, így örültünk amikor hosszú idő után végre megjelent egy fehér köpenyes alak. Csupán annyit mondott, hogy bemehetünk hozzá majd ott is hagyott minket. Kissé félve léptem be hozzá, nyomomban a többiekkel. Apró mosoly jelent meg arcán, amit több lila folt takart. Tudtam mit jelentett, és már rég rájöttem miért hozták be.. Kisimítottam arcából haját majd egy puszit nyomtam homlokára.
- Mit tettél te őrült?
- Azt hittem befejezted.- Liam mondatára arcáról eltűnt a mosolya.
- Úgy is volt.. De közbejött valami és be kellett ugranom.
- Ez nem így működik.
- Megígérted Lexnek.. Nekünk.. A családodnak.. Mindenkinek.- érezni lehetett Zayn szavainak súlyát. Én azonban képtelen voltam megszólalni, már azt az egy mondatot is nehéz volt kipréselni számon.
- Tudom.
- Magatokra hagyunk.- Lou terelgette ki a többieket a helységből. Éreztem, hogy arcom teljesen elsápadt és hófehérré vált ezalatt a néhány pillanat alatt. Óvatosan ültem le mellé és jobban szemügyre vettem arcát. Kissé meggyötörtnek látszott a sérüléseiről nem is beszélve. Bele se mertem gondolni hány ütést kaphatott a teste többi pontjára. Egyikünk sem szólalt meg, félő volt, hogy veszekedni kezdünk majd, de nekem eszem ágában sem volt. Csupán csalódott voltam és aggódtam miatta.
- Sajnálom.
- Tudom.
- De haragszol rám.
- Nem haragszom rád, csak..
- Csalódtál.- végigsimítottam arcán.
- Szükséged van valamire?- próbáltam terelni a témát, tényleg nem ott, és akkor szerettem volna megbeszélni ezt az egészet. A legfontosabb az volt, hogy jobban legyen, a többi majd utána ráér.. Száját mosolyra húzta, közben fejét rázta, majd kezemet övéi közé fogta és egy apró puszit nyomott tenyerembe.
- Gyere ide.- ujjaink szétcsúsztak, helyette kitárta karjait és pedig óvatosan tettem eleget kérésének.- Itt maradsz mellettem? Elférünk.
- Harry..- elnevettem magam miután apró puszit hagyott nyakamon.
- Holnap reggel hazamehetek.
- Na látod.- felnéztem rá. Zöld szemei a szokottnál tompábban csillogtak. Ez alkalommal nem sugárzott belőlük a vidámság, az életkedv.. Semmi, ami az eddigi Harryt jellemezte, sokkal inkább tűnt kimerültnek és tekintetében a fájdalom is ott lapult. Nem szerettem így látni, sőt egyenesen utáltam. Utáltam ha szenvednie kellett, vagy ha sérülésekkel küzdött. A barátom feküdt ott, de nem volt önmaga.. Már régóta nem.. Az emberek változnak, de nem ekkorát.. És nem tudtam rájönni mi történt, mert amit egyszer mondott, hogy miattam van minden.. Nem tudom elhinni. Szeretnék neki segíteni, szeretném ha újra tényleg boldog lenne és a mosolya az arcán a régi lenne, minden hátsó gyötrelem nélkül. Szeretném látni ragyogó tekintetét, ami rabul ejt minden egyes pillanatkor, mikor rám szegezi smaragd szemeit.. Szeretnék elveszni bennük, úgy, mint régen.. Hátra szeretném hagyni a múltat. Nem csak az elmúlt pár hónapot, amikor ő gondoskodott rólam.. Azt is, amikor a kapcsolatunk halálra volt ítélve. Szeretném ha a tüske, ami a kapcsolatunk boldogságának az útjában áll.. Megszűnne létezni.
- Csak egy kicsit..- arrébb csúszott. Néhány pillanat habozás múlva már mellette feküdtem. Fejem mellkasán pihent, karjai szorosan fonódtak körém. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így igyekeztem minél óvatosabb lenni. Gondolataim valahol a kórháztól távol jártak.. Próbáltam rájönni hogy juthattunk idáig, hiszen néhány hónappal ezelőtt mindenki azt hitte visszakaptuk.. Nincs több alkohol, nincs több boksz. Most pedig ismételten tele van rosszabbnál rosszabb sérülésekkel, és mindenki csak a fejét kapkodja, hogy mi a következő lépés.. Mit kéne tenni. De senki sem jut előrébb, hiába.
- Miért csináltad?- a szobát sötétség árasztotta el, ennek ellenére is behunytam szemem és hallgattam szívének egyenletes dobogását. Tudta, hogy ideges vagyok, hiszen kissé remegtem, ezért karomat simogatta, ezzel is nyugtatni próbált. Nem sírtam amióta megérkeztem a kórházba, erősnek akartam látszani mégis abban a pillanatban, ott vele.. Úgy éreztem közel vagyok hozzá.
- Hidd el, ha azt mondom sajnálom.- hangja halk volt, és volt benne valami, amitől szívem csak jobban fájt.
- Csak téged féltelek.
- Még is csak haragszol rám.- kis szünetet tartott.- Hallom a hangodon.- halkan nevetett fel.
- Nem haragszom..
- Csak ismerd be Lex.
- Nem rád haragszom.- csend járta át az apró helységet.- Magamra.. Amiért nem vettem észre mi van a háttérben már korábban.
- Lex..
- Csak.. Ne mondj semmit. Kérlek.
- Sajnálom, hogy így érzel.- nem válaszoltam. Félem, hogy ha megszólalok hangom meg fog remegni és elsírom magam előtte, amit nem akartam. Csak szerettem volna véget vetni a szenvedéseknek.- Tudod mire gondoltam?- hangja szórakozottá vált. Nem értettem mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de nem állt szándékomban még ezzel is lelkébe tiporni. Válasz helyett csupán hümmögtem. Kíváncsivá tett vajon hol járhatnak gondolatai.- El kéne költöznünk.- kibújtam öleléséből, és felültem az ágyon. A holdfénye tett róla, hogy ne legyen teljes sötétség, így láthassam arcát.- Túl sok rossz dolog történt ott.- igaza volt. Annyi minden van, ami ott történt és legszívesebben elfelejtenék.- Tudom, az a te otthonod, de..
- Szeretném.
- Ha hagytad volna befejezni..- mind a ketten elnevettük magunkat, én pedig visszabújtam karjai közé, amik biztonságot nyújtottak számomra.- Az a mienk lehetne.. Mindent újrakezdhetnénk.

31. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Nem ez lett a legjobb részem, tegnap érettségiztem infóból és még vár rám egy irodalom kis érettségi valamint az infó szóbelije is (reméljük), de azt sem szerettem volna, hogy rész nélkül maradjatok. Nem tudom, hogy fogom tudni hozni a részeket amíg nincs vége ennek az őrületnek, de ha van kedvetek nézzetek be addig a többi blogomba. 

Valamint most kezdtem egy teljesen újat, ha érdekel valakit itt olvashatja.

Szép hétvégét!

Ölelés. xx 

A legtöbb ember életében egy vészesebb időszak után változás következik be. Van, aki teljesen átalakul külsőleg, ezzel is próbálva elfelejteni a keserves múltat, van, aki belül változik, új életfelfogással. Az eddigi szókimondó egy visszahúzódó, csöndes emberré változik, vagy épp fordítva, és a csöndes ember úgy dönt, elkezd élni. És van a harmadik kategória.. Az a személy, akire mindkét lehetőség igaz. Akárcsak én. Úgy éreztem szükségem van arra, hogy elfelejtsem az elmúlt hónapokat, a szenvedésekkel, ugyanis nem kellemes sem az ünnepeket, sem a születésnapodat egy gyógyszerszagú kórházban tölteni, ahol a kinézetnél már csak az étel a rosszabb, a hangulatról nem is beszélve. Így hát hónapokkal ezután arra jutottam, hogy el kell szakadnom a múltamnak ettől a részétől, és változtatnom kell, hiszen ha nem érzem jól magam a bőrömben, nem fogom magam jól érezni soha sem. Míg Harry és a többiek távol voltak, és a turnéjuk első szakaszát élték, én megtettem ezt a lépést. Új külső, új személyiség.. Göndör, szőke fürtjeimet 19 év után barnára cseréltem, és a hiperaktív, örök gyerek Lexiből egy sokkal visszafogottabb lány lett. Nem lettem komoly ember, csupán megváltozott az életfelfogásom, ezáltal én is. Igen, nos ezt a kis átalakítást átvittem a stúdióba is, amibe több hónapig be sem tettem a lábam. Már nem is emlékeztem mikor voltam ott utoljára.. A falakat vörösre festettem át, és a többi kellék, vagy úgymond kiegészítő fekete színű lett. Igazából csak szerettem volna ezáltal is megválni a múltamtól, hiszen abban a teremben is történt jó pár olyan dolog, amit legszívesebben kitörölnék emlékeimből. A helyzet az, hogy a legjobban arra vágytam, hogy porig rombolhassam az otthonomat, és egy új kezdetet nyithassak teljes egészében valahol máshol Londonban. Igen, nos se ez a felvetés, se a kis változás dolgom nem igazán tetszett Harrynek eleinte, amiből lett egy vitánk is azután, miután visszajöttek Amerikából, de szépen lassan hozzászokott a dolgokhoz.. Hozzám. Viszont újabb vitába keveredtünk, a kezelések miatt, amikre nem tartok többé igényt. Nem tetszett neki.. Szerinte feladtam, de ő nem tudja milyen volt mindez. Az emberek szánakozó pillantásai, a reményvesztett tekintetek, akik legszívesebben megmondanák az igazat, de félnek, hogy összetörök, ezért inkább gyógyszerekkel tömnek. Pedig túlélném, sőt.. Könnyebb lenne, ha valaki azt mondaná, hogy nincs esély kideríteni mi a bajom. Az egyedüllétem alatt sikerült ezt elfogadnom, de a fürtös hajú fiúnak nem. Ő küzd értem, és azért, hogy valaki megmondja neki mi is van bennem, ami ennyire el akar szakítani tőle. Mi az, ami miatt talán hamarosan vége mindennek, talán nem. A kételyek azok, amik a legjobban idegesítenek. Tudom, hogy nehéz neki beletörődni, hogy ez van, de muszáj lesz. Elvégre már nem haldoklom, csupán nem vagyok olyan jól, mint ezelőtt.. Mert igen, voltak pillanatok, amikor ott voltam a szakadék szélén, és mai napig nem tudom, hogy kerültem távol tőle. Talán csak a túl sok stressz miatt van, ami ért, talán nem.. Hiába próbálok rájönni nap, mint nap, hogy mi lehet az oka.. Képtelen vagyok, ahogy visszaállni a tükör elé és táncolni.. Képtelen vagyok rá. Ahogy én is, úgy Harry is változott.. Változik. Megígérte, hogy végleg abbahagyja a bokszot, miután egyik este több vérző sebbel jött haza. Megijedtem, aznap és sikeresen volt egy kisebb veszekedésünk is. Kértem, hogy fejezze be, maga és a rajongói miatt..
- És ha legközelebb nem úszod meg ennyivel?
- Lex, ne aggódj már folyton, kérlek.- hangja kissé lekezelő volt, én mégis nyugodtan beszéltem hozzá, és az ágyon ülve figyeltem, ahogy sebeit tisztítja.
- De aggódom, mert.. Mert csak.
- Feleslegesen.
- Kérlek?- felvontam szemöldökömet mikor rám nézett, majd pár pillanat múlva folytatta azt, amit eddig is csinált.- Akkor csak azt áruld el, hogy miért jó ez.
- Ez olyan nekem, mint neked a tánc.
- Ez nem jó példa.. Nekem már nem jelent semmit a tánc.
- Kétlem. Egész életedben ezt csináltad. A betegség csak egy kifogás.. Félsz.
- Mégis mitől félnék?
- Kudarc.. Visszautasítás. És, hogy nem az az oka mindennek.
- Nem akarok erről beszélni.- felpattantam és elindultam kifelé, de kezem után nyúlva gyengéden vont közel magához.
- Miért nem?
- Nem fogsz elemezni.- eltoltam magamtól és elléptem előle. Már az ajtóban voltam mikor újra megszólalt.
- Persze, hogy nem. Inkább elfutsz előle.. Megint.
- Harry..
- Miért Lexi?- kissé felemelte hangját.- Miért nem mersz szembenézni ezekkel? Feladod a kezeléseket is, miért?
- Mert én nem te vagyok!- rákiabáltam, de mikor újra megszólaltam, hangom ismét nyugodtan csengett.- Én nem tudok erős maradni.
- Az voltál.
- Többé már nem.
- Meg sem próbálod.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Mitől változna bármi is, ha abbahagynám?- témát váltott..
- Nem is tudom..- megfordultam.- Talán nem aggódnék miattad?- arcán zavarodottság futott át, majd száját édes mosolyra húzta. Nem értettem miért mosolygott.. Lassan szelte át a kettőnk közötti távolságot, majd karjai közé zárt. Nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen hangulatváltozását, de jól esett cselekedete, és melegséggel töltött l közelsége. Felnéztem rá, arcán még mindig ott volt az a mosoly, amit annyira szeretek. Hiába.. Ha akarnék sem tudnék rá haragudni azért amit tett, és amit tesz, hiszen ő az az ember, aki egész idő alatt mellettem volt. Velem volt az összes kórházban töltött napomon, és egyszer sem hallottam tőle, hogy azt mondja elege van, sőt mindig biztatott és azon volt, hogy nekem jó legyen és mosolyogni lásson. A banda és a turné mellett mindig mellettem van, szinte az összes szabadidejében.. És ezért rosszul is érzem magam, mert ő nem ezt érdemli. Nem egy beteg lányt kéne ápolnia és támogatnia a nap huszonnégy órájában.. 
- Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.- hangja halkan csengett. Arcát hajamba fúrta, karjait szorosabban fonta körém.- Nem veszíthetlek el.- szívem több sebből vérzett. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, sosem akartam, hogy miattam ne legyen boldog, erre tessék.. Még is csak megcsináltam és elcsesztem az életét, még ha nem is szándékosan tettem.. De sikerült. Ő ennél sokkal jobbat érdemel, olyat aki mellett tényleg boldog lehet. Nem úgy, mint velem.

30. fejezet

Hónapokig a napjaim szinte csak kezelésekről szóltak, most azonban úgy néz ki vége a szenvedésnek.. Legalább is az én részemről. Harry részéről nincs vége.. Azóta is többször kap hívásokat, és már távozik is. Persze ezek Bradtől jönnek, ő még sem beszél róluk, azt sem tudja, hogy tudom, szóval érdekes a helyzet. Én nem akarok veszekedésbe keveredni vele, csak rosszul esik, hogy nem tudunk őszinték lenni egymással. A bizalom nélkül márpedig nem igazán működik egy kapcsolat, hiába is szeretnénk. Nem tudok ezzel mit kezdeni.. Bármi is van a háttérben sokszor úgy érzem fontosabb, mint én, vagy a többiek. Igazából a mi kapcsolatunkat nem is nevezném normálisnak, sokkal inkább a "se veled se nélküled" kapcsolatnak. Hiába, nem lehet mindig minden tökéletes, és ez a mi esetünkre nagyon is igaz. Nem tudom, hogy az az oka, vagy az egyik közrejátszója, hogy régóta barátok vagyunk, de a mi kapcsolatunk ilyen. Sokszor nehéz, de amennyire nehéz, annyira szokott jól is működni. Nagyon sok jó pillanataink vannak, de ezek mellett ott vannak azok is, amik nem igazán kellemesek. Annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, szóval tényleg nem értem és nem is tudom mindezt hova tenni. Gondolataimból a gongszó térített magamhoz, ami a meccs végét jelentette. Harry ezúttal is simán nyert. Míg az ellenfele tele volt sérülésekkel, rajta még csak egy lila foltot sem lehetett találni. Többször is eljöttem meccseire, anélkül, hogy tudott volna róla. Én azonban tudtam mikor van itt, olyankor előtte mindig beszélt valakivel telefonon és a kelleténél idegesebb volt, a gyenge kifogásai pedig szóra sem érdemesek. Leugrottam a bárszékről és miután átverekedtem magam a tömegen az öltöző felé vettem az irányt. Kintről víz csobogása hallatszott, aminek örültem, így biztos nem nyitok rá senkire. Először csak résnyire tártam ki az ajtót, csak hogy meggyőződjek róla, Harry öltözőjében vagyok és nem az ellenfeléében. Amikor észrevettem az ismerős holmikat kifújtam a levegőt és beléptem. A lehető leghalkabban csuktam be az ajtót mielőtt leültem volna a padra várni. Lábaimat lóbáltam és néztem.. Azt hittem idegesebb leszek, de nem voltam az.. Sőt egyenesen nyugodt voltam. Az elmúlt hónapok után az idegességem szerintem csak akkor jönne elő, ha az utcán valaki betuszkolna egy kocsiba, vagy fegyvert fognának rám.
- Lex?- rekedtes hangja maga felé kényszerítette tekintetemet. Apró és bátortalan mosolyt villantottam, ugyanis nem tudtam eldönteni mire gondolhat.
- Szia.
- Csak egy perc.- apró sóhaj hagyta el száját, majd miután elvette mellőlem ruháit újra eltűnt. Néhány perc múlva felöltözve tért vissza és ült le mellém, miután egy puszit nyomott hajamba.
- Nagyon jó voltál.- felvonta szemöldökét, de arcán az a kisfiús mosoly jelent meg, amit annyira szeretek.
- Mióta tudod?
- Néhány hete.- megrántottam vállamat.- Szörnyen hazudsz.- mind a ketten elnevettük magunkat.
- Nem akartalak ezzel terhelni.
- Harry..
- Tudom, hogy állsz ehhez a helyhez és nem akartam, hogy e..
- Hé.- félbeszakítottam, aminek az lett a vége, hogy kérdő tekintettel meredt rám.- A te szabadidőd.. A te életed. Csak féltettelek.. És féltelek amikor ott vagy a ringbe.. Ez minden.- ránéztem, majd pár pillanat múlva tekintetemet újra mozgó lábaimra szegeztem.
- Meg sem érdemellek.
- Ne mond ezt Harry.. Te is tudod, hogy nem igaz.
- Inkább menjünk.- elmosolyodott, majd miután felkelt felém nyújtotta kezét. Összekulcsoltuk ujjainkat, úgy hagytuk el az öltözőt. A fejemre húzta kék sapkáját, amitől elnevettem magam, de a mosolyom hamar eltűnt arcomról, Brad állt tőlünk néhány méterre.
- Lexi. Jó itt látni.- valami mosolyszerűséget varázsoltam arcomra, amolyan válaszképp. Harryvel váltottak néhány szót és már mentünk is. Örültem, amikor már a kocsiban ültünk, fűtés mellett, ugyanis kezdett az idő szörnyen hidegre fordulni.
- Ki tudnál tenni nálatok? Liammel elmegyünk valahova.. Senki sem szabad ma és nem akarunk unatkozni, szóval megbeszéltük, hogy összehozunk valamit.
- Persze. Úgy is Brad hívott ünnepelni.
- De otthon alszol, ugye?- elmosolyodott.
- Mindenképp.- nem említettem volna? Harryvel hetekkel ezelőtt összeköltöztünk. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy ő odaköltözött hozzám. Eleinte én voltam az oka, a sok kezeléssel együtt, és nem akartuk emiatt akadályozni a többieket.- Csak.. Ne igyál sokat, oké? Egy csomó gyógyszert szedtél mostanában.- bólintottam, majd miután kaptam tőle egy puszit ki is szálltam és már a rám váró Liamhez siettem, aki egy nagy öleléssel üdvözölt. Intettünk Harrynek, mikor lehajtott a ház elől.
- Miért van rajtad Hazz sapija?- észre sem vettem, hogy rajtam maradt, de már nem szándékoztam levenni.
- Inkább hova menjünk?
- Funky Buddha?
- Funky Buddha.- nevetve vágtam rá, ugyanis tudtam, hogy ezt a választ fogom kapni tőle. Liammel jól el tudunk beszélgetni nagyjából mindenről, most azonban én voltam a téma. Nem sokszor megyek mostanában hozzájuk, így annyit tudnak az állapotomról, amennyit Zayn vagy Harry elmond nekik. Zayn is csak azért tud többet, mint a többiek, mert van, hogy szinte naponta jön hozzám, ami nagyon jól esik. Minél több témát hoztunk fel, annál több pohár ürült, de nem bántam, ugyanis tényleg jól éreztem magam vele. És nem kell arra gondolni, hogy csak a szenvedésem volt a téma, mert nem így volt.. Azt kibeszéltük odafele menet, utána már tényleg csak a sokkal vidámabb dolgokról beszélgettünk, mint a turnéjuk. Ha pedig olyan számot játszottak, ami mind a kettőnknek nagyon tetszett, hát táncoltunk. Hónapok óta először.. Sosem volt hozzá se kedvem, se erőm. Volt, hogy a gyógyszerek elálmosítottak, ezért átaludtam az egész napot, de volt, hogy csak szimplán nem volt kedvem tükörbe nézni, vagy táncolni előtte. Most még is megtettem.. Liam is, és az alkohol is közrejátszott ebben, de nem bántam meg, mert végre azt éreztem, hogy újra élek. Egyikünk sem volt részeg hazafele menet.. Volt bennünk néhány pohár pia, de nem annyi, hogy ne tudjunk tisztán gondolkodni, vagy egyenesen menni. Úgy éjfél lehetett amikor Liam az ölelését követően hazafelé vette az irányt tőlem. Mivel Harry még nem volt otthon, és még nem voltam fáradt egy zuhanyzás után úgy döntöttem, hogy megvárom. Fogtam a kabátomat, a kék sapiját, egy plédet és kiültem a teraszon levő hintaágyba. A hideg levegő felfrissített, és kezdett kijózanítani is egyszerre. Egy párna segítségével próbáltam tartani fejemet, miután már kezdtem magam tényleg fáradtnak érezni. Nekem úgy tűnt csupán egy pillanatra csuktam be szememet, de mikor újra kinyitottam, már az ágyamban feküdtem, Harry pedig akkor foglalta el helyét mellettem. Közelebb csúsztam és hozzá bújtam, ő pedig átkarolt, majd egy puszit nyomott a hajamba. Karjai között újra biztonságban érezhettem magam a világtól.