25. fejezet

Úgy látszik a szüleim elérték a céljukat és még tudatuk nélkül is, de szétszedtek minket. Oké.. Talán nem az ő hibájuk, de ha eljutott hozzájuk a hír, most már biztos örömtáncot járnak. Igazából nem tudom mit hittem, de bármi is volt az, tévedtem. Tévedtem mindennel és mindenkivel kapcsolatban. Ezek után egyáltalán kinek hihetek..? Mindenki a hátam mögött szervezkedik én pedig élem az életemet a sötétségben. Nagyszerű mondhatom.. Zaynnél és a srácoknál már rá se merek kérdezni, mert tudom, hogy tudták, csak nem mondták el, de az ő szájukból hallani még rosszabb lenne, mint saját magamtól. Ez van.. Az élet megy tovább, jobbik esetben. Beszéltem a szüleimmel, a stúdió valami velem egy idős lányé volt, de ők sem tudtak a zár lecseréléséről, viszont megadták a címét, és a nevét is, Samantha. Furcsa egy telefonbeszélgetés volt velük, az már biztos, nem kérdezték miért mentem el, és teljesen normálisan beszéltek velem. Ha nem ismerném őket azt mondanám talán most örülnek, hogy vége a kapcsolatomnak Harryvel, de ők a szüleim.. Náluk sem akarom tudni amit éreznek és gondolnak.. Elég volt egyszer végighallgatni, akkor is több ezer kilométerre mentem tőlük, valószínűleg most sem lenne másképp. Nem bántam meg, hogy hazajöttem és ha tehetném ugyanígy cselekednék. Nem fogok kényszerben ott élni, egy filmkoreográfiáért cserébe.. Túl sok ez egyszerre és még nincs vége van egy olyan érzésem. Az életem mostanában a lejtőn megy lefelé a legnagyobb kérdés már csak az, hogy mikor csapódok, vagy mikor indulok el újra a tetejére.. Sóhajtva keltem fel és indultam el a megadott címre. Mint kiderült a bérleti díjat sem igazán fizette ki, szóval tényleg el kellett mennem hozzá. Amikor megjelent az ajtóban, lövésem sem volt ki lehet, soha nem láttam még. Rövid, vörös haja volt, ami harmonizált a lebarnult bőrével és zöld szemeivel.
- Lexi vagyok.- mosolyogtam.- Samanthat keresem, n..- folytattam volna, de szavamba vágott.
- Én vagyok, segíthetek?
- Ami azt illeti igen. Kiadtuk neked a stúdiót, amíg vissza nem jövünk, de te lecserélted a zárat és még csak nem is fizettél.. Visszajöttem, szóval kérem a kulcsokat.
- Ez nem így működik.
- Ohh, szóval nem így működik.. Az nem így működik amit te csináltál.
- Fizetek, csak..- kérdőn néztem rá, de nem folytatta.
- Tudod mit? Nem érdekel a pénz, csak kérem a kulcsokat.
- Lexi..
- Most! Ha lehet.- kissé felemeltem hangomat. Csalódott arccal ment be, majd miután visszajött a kezembe nyomta a kulcsokat.- Köszönöm.- szólásra nyitotta száját, de nem vártam meg mit akar mondani, megfordultam és elmentem, egyenesen a stúdióhoz. Nem változott bent semmi, aminek örültem. Igazából nem is értettem minek cserélte le a zárakat, de valahogy nem is akarom megtudni.. Végre a saját stúdiómban táncolhattam megint, és csak ez számított, semmi más.. Ha más nem, ez boldoggá tesz. 

- Miért csinálod ezt folyton?- megijedtem. Megfordultam és mélyen néztem zöld szemeibe. Napok óta először láttam, de még sem volt a megszokott, rossz érzéssel töltött el jelenléte. Azt hiszem ismerem már ezt a forgatókönyvet, de ott állva, egymással szemben azt kívántam, bárcsak ne ismerném. Nagyon jól tudtam mi fog most következni, az, hogy még jobban összeveszünk, és kiabálunk egymással. Éreztem, hogy olyanokat is egymás fejéhez fogunk vágni, ami mindkettőnknek fájni fog, ezzel még távolabb taszítva egymást. Annyiszor eljátszottuk már ezt, és a vége mindig ugyan az..
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
- Lexi nem értelek! Miért jó ez neked?!
- Ohh, nem.. Nem én leszek ezúttal is a hibás!- feltartottam kezeimet és fejemet ráztam.- Nézz magadba Harry!
- Én, Lex? Én?!
- Nem folytatom ezt.- felnevettem, de nem örömömben.
- Igen, ezt a legegyszerűbb.. Elfutni. Ebben elég gyakorlott vagy, nem gondolod?- az ajtóban fordultam vissza.
- Mi bajod van?
- Az, hogy az életembe avatkozol!
- Csak jót akarok!
- Kinek?! Nekem? Vagy magadnak?
- Harry, ez nem fair..
- Amit te csinálsz talán az? Lásd be.. Az élet nem fair!
- Rád sem ismerek..
- Te vagy az, aki megváltozott.. Nem én.
- Viccelsz velem? Mikor ártottam neked Harry? Egyáltalán bántottalak valaha?! Mindig melletted voltam és most ez a hála?! Hát nagyon szépen köszönöm!
- Ne csinálj úgy, mint ha te lennél itt az ártatlan áldozat!- igen, kiabáltunk egymással. Egyikünk sem tudta visszafogni magát és talán nem is akarta.
- Egy idióta vagy!
- Akinek iszod minden szavát, nem igaz?!
- Miről beszélsz..?
- Tényleg elhittél mindent, amit mondtam? Olyan könnyen félre lehet vezetni, hiszékeny vagy és a mások iránt érzett szereteted a legnagyobb ellenséged és a gyenge pontod!
- Elég volt!
- Fáj, mi? Megtudni az igazat.. Elhinni.- nem tudtam mit mondani, teljesen lesokkoltak szavai.- Látod?
- Gyűlöllek!- szemeimet könnyek lepték el, de hangom nem remegett meg.
- Nem, nem gyűlölsz.- közelebb lépett hozzám, csupán centiméterekre voltunk egymástól.- Nagyon is szeretsz, és ez tesz sebezhetővé.- lenyeltem könnyeimet és arcát fürkésztem, de hiába, semmilyen érzelmet nem tudtam róla leolvasni. Az enyém azonban nyitott könyv volt számára, ahogy a fejem is. Látta a gondolataimat és nagyon jól tudta mit érzek.
- És te mit érzel Harry? Szeretsz? Vagy csak ez is a show része volt?!- külön hangsúlyt kapott az a bizonyos szó. Nem szólalt meg, amiből tisztán lejött minden és ezáltal meg is kaptam a választ kérdésemre.- Szóval minden hazugság volt.. Nagyszerű! Remélem mindenki tudott róla és jól kiröhögtetek a hátam mögött! Igazi barátok vagytok, mondhatom.- kezeimet mellkasára tettem és ellöktem magamtól. A fájdalom pillanatokon belül átjárta egész testemet, a dühvel együtt.- Szánalmas vagy, érted?! Hazudsz a barátaidnak! A rajongóidnak! A családodnak! És hazudsz saját magadnak is! De tudod mit? Megérdemled mindazt amit kaptál, vagy kapni fogsz ezáltal. Egyedül fogsz maradni, és akkor én már nem leszek ott, hogy segítsek.
- Nem kell a segítséged!
- Akkor miért mindig engem hívtál?! Miért mindig hozzám jöttél, ha nem kell a segítségem, ha?!- úgy kiabáltam vele, mint még ezelőtt soha. Ha kívülállóként nézhettem volna végig, megijedtem volna saját magamtól.. Ettől az énemtől..- Miért én voltam mindig az első, akit felhívtál, amikor félig ájultan, összeverve feküdtél valamelyik sikátorban?! Szégyelltél mások előtt úgy mutatkozni?! Megérdemelted volna, hogy a rajongóid és a családod is úgy lásson!
- Elég volt Alexis!- mellkasom a kelleténél gyorsabban süllyedt és emelkedett.
- Miért?! Ha nem fogom, meg fogsz ütni, vagy mi, Harry?! Mit csinálsz?! Megalázol? Egy páron már túl vagyunk, szóval gyerünk!- széttártam kezeimet. Nagy léptekkel közeledett felém és a falnak nyomott. Egy pillanatra azt hittem tényleg meg fog ütni, szemei lángoltak, le sem tagadhatta volna mennyire ideges, de arcom helyett a falba ütött, fejem mellé, majd kiviharzott. Az ajtóban értem utol.- Soha többet nem akarlak látni és ne is gyere ide!
- Nem fogsz látni, ne aggódj! Úgy sincs szükségem rád, érted?!- becsapta maga mögött az ajtót, lábaim megadták magukat és a földre rogytam.